Hogy pontosan miért táncolunk, azt nehéz megmondani, de az oxfordi egyetem kutatói most egy kísérletben bizonyították, hogy az okoktól függetlenül a tánc, de legalábbis a közös mozgás jó hatással van saját magunkra és az emberi kapcsolatainkra is – számolt be a Quartzon a kutatás vezetője, Bronwyn Tarr.
Azt írják, hogy az emberek természetüknél fogva érzékenyek a zenére. Teljesen reflexszerű, hogy ha hallunk valamilyen ütemet, akkor mozogni akarunk rá.
A lábával adta az ütemet, aztán szép lassan a teljes testével finom mozgásba kezdett. A kutatások szerint ezeket már a csecsemők is produkálják. Embere válogatja, hogy mennyire és milyenre, de az biztos, hogy érzékenyek vagyunk a zenére.
Hogy miért érzékenyek a zenére az emberek, azzal ez a mostani kutatás nem foglalkozott, de megemlítették, hogy több helyen is vizsgálták már, hogy van-e valamilyen evolúciós magyarázata a dolognak. A két legnépszerűbb elmélet szerint egyrészt a párválasztásban lehet valamilyen szerepe a dolognak, másrészt segít kifejezni valamilyen csoporthoz tartozásunkat. Itt olyanokra kell gondolni, mint a maorik hakája. Összességében az mondható el a táncról, hogy megtermeti a lehetőséget arra, hogy másokkal pozitív kapcsolatokat hozzunk létre.
Közös ugrálás = közelebbi barátok
Az oxfordi egyetem kutatása is ezt az aspektust vizsgálta. A legalapvetőbb megállapításuk, hogy ha együtt, szinkronban mozgunk valakivel, azt közelebb fogjuk érezni magunkhoz, szimpatikusabbnak találjuk majd.
Nem kell nagy mozgásokra gondolni, már az is elég volt a szimpátia növekedéséhez, ha csak ugyanabban az ütemben dobolt két ember az ujjaival. Ha egyszerre végezzük a közös mozgást, akkor az agyunk összemos minket a társainkkal, ezért válnak az ilyen élmények meghatározó közösségi élményekké, azt érezzük, hogy egy emberként működünk együtt.
Nemcsak tánc közben lehet ilyesmiket megfigyelni, de például evezősök is beszámoltak már arról, hogy amikor tökéletesen szinkronkban eveznek, akkor úgy érzik, hogy hirtelen sokkal közelebb kerültek a társaikhoz, és valami nagy és jó dolog részesei lettek. De hasonló a vastaps működése is egy előadás végén, amikor hirtelen elfelejtük, hogy az is velünk együtt tapsol, aki a krákogásával végig idegesített a darab alatt. Az számít, hogy együtt és szinkronban történik minden.
A folyamat egyébként könnyen lehet öngerjesztő, ha például arra gondol, hogy valakinek a legjobb barátjával van valamilyen begyakorult táncmozdulata, amit egy-egy buliban szívesen előadnak közösen. Amiatt viszont, hogy a közös tánc erősíti a köteléket, egyre szorosabbá válik kettejük kapcsolata.
A szilveszeri buli szempontjából ennek a kutatásnak annyi haszna van, hogy ha szeretné kicsit emlékezetesebbé tenni az estét, vagy csak jobban érezni magát, akkor mozogjon együtt a barátaival! Már az is elég, ha csak a Macarena mozdulatait adják elő közösen.
Ütemes mozgás = jobb közérzet
A közösségi élményen túl is jó hatással van az emberre a tánc, de legalábbis bármilyen mozgás. A közös tánc sok más dologhoz hasonlóan segíti az endorfin felszabadulását a testben. Az endorfin olyan fehérje, ami különféle, jellemzően fizikai hatásokra termelődik a szervezetben, és két dolgot csinál alapvetően: csökkenti a fájdalmat, és kellemes érzést idéz elő.
Az endorfin jelenlétét nehéz mérni, és azt is nehéz behatárolni, hogy mitől szabadul fel. A szervezete védekezésképpen árasztja el endorfinnal a testet, segít abban, hogy kontrollálni tudjuk a fájdalmunkat, érzékeljük, hogy mi történik körülöttünk, meg hasonlók. Az endorfin ellentmondását az okozza, hogy alapvetően olyan dolgokkal is fel lehet szabadítani, amik alapvetően kellemesek, ráadásul a fájdalomküszöb kitolásán túl jobban megmarad az emberben az, hogy jobb lesz a közérzete valami hatására.
Az oxfordi egyetem kutatói 264 emberen végezték el a kísérleteket, háromfős csoportokba osztották őket, hogy a közösségi hatáson túl az egyénre gyakorolt hatásokat is vizsgálják. Az endorfin felszabadulását elég nehéz pontosan kimutatni, a kutatók jobb híján azt szokták csinálni, hogy a teszt előtt megmérik az illető fájdalomküszöbét, majd a teszt utánt is. Ha felszabadult az endorfin, akkor a teszt után magasabb a fájdalamküszöbe. Most is ezt tették, és nem tűnik tökéletesnek a módszer, de a kutatók általában ezt szokták használni.
Az egyes csoportok más és más típusú mozgásokat végeztek. Alapvetően négyféle mozgást és azok kombinációit vizsgálták: intenzíven, visszafogottan, szinkronizáltan és aszinkronban.
Az intenzív mozgások mind álló helyzetben, a teljes testet megmozgató táncok voltak, a visszafogott mozgások pedig abból álltak, hogy a csoportok tagjai ültek, és csak a kezükkel végeztek mozgást.
Azt tapasztalták, hogy mindegyik csoportnak megemelkedett a mozgás végére a fájdalomküszöbe, vagyis mindegy, hogy pontosan milyen, de a mozgás hozzájárul az endofrin felszabadításához.
Akik intenzíven, teljes testtel táncoltak, azoknál több endorfin szabadult fel a végére, mint azoknál, akik csak kisebb mozgásokat végeztek. A másik tengelyen pedig akkor szabadult fel a több endorfin, amikor szinkronban mozogtak a résztvevők.
Arra a megállapításra jutottak tehát, hogy minél intenzívebb egy mozgás, és minél inkább szinkronban történik, annál több endorfint szabadít fel.
A kutatás nem részletezi, de pontosan ilyen intenzív, szinkronizált mozgásnak felel meg például az ugrálva szurkolás valamilyen sporteseményen és a koncerteken a közös tánc is. Így máris jobban érthető, miért tartjuk szimpatikusabbnak azokat, akikkel ilyen eseményeken veszünk együtt részt, a csapat és a zenekar közös szeretetén túl ott van az is, hogy a közös mozgás is összeköti az emberket, még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában.