Mi, emberek hajlamosak vagyunk elhinni olyan dolgokat, amelyekre nincs azonnal elfogadható vagy kézzelfogható magyarázatunk. Sőt, ha valaki elénk áll, megráz, és kegyetlenül az arcunkba mondja, hogy márpedig hitünk tárgya NEM LÉTEZIK, mi annál inkább a megmagyarázhatatlan felé húzunk. Hogy miért? Mert ilyen az emberi természet.  

1861-től az ember ezen tulajdonságát már a fotográfia különböző trükkjeivel is megpróbálták kihasználni. Akkoriban ezt egy William Mumler nevű úr űzte a legmagasabb szinten: szellemképeket gyártott, és azt állította róluk, hogy valódiak, holott teljesen abszurd gondolat azt feltételezni, hogy egy ember alkotta tárgy, egy lencse és annak tartozékai pontosabb és finomabb képet alkothatnak valamiről, mint az agyunkkal finomhangolt szemlencsénk.

Az első ilyen képén állítása szerint,a halott unokatestvére szerepel, meglehetősen átlátszó verzióban. Az emberek persze azonnal a csodájára jártak, majd hiába bukott le azzal, hogy gyanúsan sok élő személyt véltek felfedezni a képein, tevékenységét egy másik William, vagyis William Hope folytatta egy kicsit később, 1905-ben, hasonlóan bátran. 

A fotográfia történetében ez hatalmas ugrás, Hope már olyan technikák és a fényképészetben használatos információk birtokában volt addigra, mint a szenzitometria (fényérzékenység-mérés), vagy a gyors záridős fényképezőgép.

Egyszóval neki már könnyebb dolga volt, kevesebbet kellett munkálkodni egy ilyen kép elkészítésén, az emberek meg pont ugyanolyan hiszékenyek voltak, mint az 1860-as években.

Hope ács volt, de szellemképeivel (amelyeket a lemezek egymásra helyezésével és újra fotózásával ért el), majd az erre szakosodott Crewe Circle nevű céhével vált ismertté: hiszékeny családok, akik halott rokonaikat szerették volna viszont látni, Hope-hoz fordultak megrendelésükkel. Hope el is készítette a képeket róluk, és mögötte álló szellem-testvérükről, apjukról, anyjukról, barátjukról, stb. Az emberek meg hittek neki. Mert hinni akartak.

Most azonban szeretnénk leleplezni a korai (még az 1860-as évekből származó) photoshop titkait, és kérjük, higgye el, ezek, akármennyire is ijesztő képek, valójában NEM IGAZIAK.

Annak idején fényérzékeny üveglemezre fotóztak, amelyet a fényképezőgép kazettájába helyeztek. A fotográfus a kazetta lencse felőli oldalán lévő fedőlapot elhúzva tette szabaddá az üveglapot, ezzel pedig gyakorlatilag azonnal exponált is. Persze az az azonnal nem ugyanolyan gyors kattintást jelentett, mint manapság. A kép elkészülte után a fedőlapot visszahúzta, majd a kazettát kivette a gépből, és az akkori technikával előhívta a képet.

Na de most jön a lényeg. A ravasz fényképész a következő módszerrel operált, amikor rejtélyes szellemképeket akart véletlenszerűen létrehozni: beállította a modellt, aki nagyjából hasonlított a halottra, sok esetben egy egyszerű fekete háttér elé, majd kifejezetten az arcot és/vagy a testet megvilágítva, az eredeti lemezre exponált újra. A matt üvegen akár előre be is jelölhette a modell későbbi helyét.

Akkor lett a legszellemszerűbb az alak, ha az a hosszú expozíció során (régen rövid amúgy sem létezett) kicsit megmozdult. Így gyakorlatilag egy hosszú nyalábot húzott maga után a test, úgy téve, mintha valódi szellem lenne.  

William Hope hasonló eljárást alkalmazott, bár ő már a lemezek egymásra helyezésével játszott inkább. Noha 1922-ben leleplezték tevékenységét, igen sokan kiálltak mellette, akik állították, hogy fényképei eredetiek, és semmiféle manipuláción nem estek át. 

Védelmére leginkább Sir Arthur Conan Doyle lépett, aki még könyvet is írt a lélek fotózásáról.

Ha szeretne még nézegetni szellemképeket, itt teheti meg.