Ha ön is hangosan el szokott beszélgetni a kávéfőzőjével, hogy mégis mi a jóistenért nem hajlandó beindulni, vagy napi rendszerességgel megkérdezi a macskáját, hogy ő tényleg macska-e, jó hírünk van:
Sok ember igyekszik eltitkolni az élettelen tárgyakkal, páfrányokkal vagy szőrös állatokkal folytatott társalkodási hajlamát, mert úgy gondolja, hogy ha ez kiderülne, két perc múlva kényszerzubbonyban szállítanák el a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Ne aggódjon, erről szó sem lehet, amit ugyanis ön csinál, az teljesen normális. És ezzel nem csak mi nyugtatgatjuk, hanem a chicagói egyetem magatartástudományi professzora, Nicholas Epley is.
Azt nyilván nem kell elmagyarázni, hogy az egész gyerekkorban kezdődik, amikor még mindenki normálisnak tartja, ha megvitatjuk a plüssállatunkkal az élet nagy kérdéseit, ugyanis ezzel segítünk magunknak az identitásunk kialakításában és folyamatos építésében. Felnőttkorban azonban ugyanezért hülyének nézik az embert, holott a társadalmi normák igenis azt diktálják, hogy olykor élettelen tárgyakat emberi tulajdonságokkal ruházzunk fel.
Az antropomorfózisban nem csak az a jó, hogy mentséget szolgáltat arra, ha a falnak beszélünk, hanem az is, hogy az intelligenciában, nem pedig a tudatlanságban gyökerezik. Tehát, aki alkalmazza, az nem hülye, sőt. A jelenséget hosszú évekkel ezelőtt még az infantilizmussal azonosították, de mostanra már egyértelmű, hogy csak a legértelmesebb élőlények képesek erre, akik pedig ezen a planétán mi, emberek vagyunk.
Nincs más faj, ami alkalmazná ezt. Ebből is látszik, hogy szerves része az aktív szociális alkalmazkodásnak és megértésnek
- mondja Nicholas Epley, majd hozzáteszi, hogy akár tudatában vagyunk, akár nem, folyamatosan antropomorfizálunk, legyen szó tárgyakról vagy eseményekről. A hab a tortán pedig, amikor nem csak megszólítjuk, hanem el is nevezzük őket. Erre általában három indokunk van:
- ha a tárgynak arca van
- ha szeretnénk baráti viszonyba keveredni vele (itt inkább gondolunk a háziállatokra, mint egy darab sajtreszelőre, de ez az ön döntése),
- végül pedig akkor, ha nem tudjuk megmagyarázni a viselkedését.
Az emberi természetről köztudott, hogy nem mindig kiszámítható, sőt, általában nem az, ezért, ha valamit, ami nem emberi, nem tudunk értelmezni, akkor gyorsan emberiesítjük. Ilyen az az eset például, amikor a legnagyobb munka közepén lefagy a számítógép, önt pedig az agyvérzés kerülgeti, és a kompjúternél érdeklődik, hogy ezek után miért nem szakad ketté hirtelen.
Lévén, szociális lények vagyunk, folyamatosan dekódolni próbáljuk a körülöttünk lévők gondolatait és várható cselekedeteit, ehhez pedig a mindennapi eszközeink is hozzátartoznak. Az arcokat ősemberkorunk óta felismerjük, ezzel a tulajdonsággal tudtuk megállapítani mindig is, hogy a másik barát vagy ellenség. Sarkítva, de most is hasonlóképp működik a világ, így, ha egy eszköznek arca van, közelebb kerülhetünk a megértéséhez. És igen, ezért olyan baromi finom a Kópé szelet is.
Persze minden, számunkra érthetetlen jelenségre (mint például, amikor nem indul be az autó) megvan a tudományos magyarázat, de az emberek többsége nem hajlandó időt szánni arra, hogy megértse. Antropomorfizálni egyszerűbb, és könnyebben gyakorolható, mivel felismerni az értelmet az állatokban, a tárgyakban, Istenben vagy bármi egyébben pont ugyanazokon a pszichológiai folyamatokon alapul, mint értelmet találni egy emberi lényben.
A magány egyébként felerősíti a emberiesítés igényét (ahogy Tom Hanks is tette Wilsonnal a Számkivetett-ben), de amennyiben lehetőségünk nyílik mégis inkább emberek között mozogni, akkor fontos, hogy minél mélyebben igyekezzünk olvasni bennük, mert ha sikerül, még intelligensebbé válhatunk - legalábbis szociális értelemben.
Forrás: QZ