horoszkóp

Nem vették fel a színművészetire, elment Japánba fügét termelni

2017.06.26. 15:50

Jámbor Aliz a Youtube-on készít Japánról vicces videókat: kultúráról, szokásokról, az életről. Komoly tapasztalatai vannak a lakásbérlésről, vagy éppen arról, hogyan kell használni az ottani toaletteket. Tapasztalatból: egy ideje már ott él, japán férjével. 

Jámbor Aliz

„Az ELTE-n végeztem japán szakon. Az utolsó év végén elnyertem egy ösztöndíjat Japánba, amelynek keretében közel 1 évet tanultam a Josai Nemzetközi Egyetemen. 2013 októbere óta dolgozom bloggerként a Japánspecialistának. Eleinte japán úti célokról és a japán kultúráról szóló blogbejegyzések írásával foglalkoztam, majd 2014 júniusától főállásban kerültem a céghez utazási tanácsadóként.”

Hogyan kerültél kapcsolatba a Japánnal?

Azért lettem japán szakos, mert nem vettek fel a Színművészetire. Így amikor februárban le kellett adni a jelentkezési lapot, gondoltam, megjelölök egy szakot, ahová biztosan felvesznek. Na, jó, de mit akarok csinálni a színészkedésen kívül? Nyelvekből még jó vagyok, de már nem akarom tovább nyúzni a németet és az angolt, akarok valami újat. Legyen nehéz. Beszéljék kevesen. Bejelöltem a japánt, felvettek.

A terv bejött, a japán lenyűgözően nehéz volt. Valószínűleg soha nem tanultam volna meg japánul, ha nem kaptam volna ösztöndíjat, de kaptam. Hogy igazán őszinte legyek, az elején, mikor megérkezel, mindenki teljesen egyforma. Aztán ahogy telik az idő, megszokod és meg is tudod különböztetni az arcokat. Így történt, hogy egy reggel benyitottam az egyik órára, ült ott az a srác a hátsó padban, én álltam az ajtóban, és arra gondoltam, hogy hé, az a srác nem is rossz, annak ellenére, hogy japán. Aztán két és fél évvel később összeházasodtunk. A kettő között csak annyi történt velünk, ami valószínűleg minden vegyes párral megtörténik. Ott akarok maradni, de nem tudok. Távkapcsolat. Skype. Ki menjen hova. Gyere te ide!

Aliz egy szumóbajnokkal. Majdnem.
Aliz egy szumóbajnokkal. Majdnem.
Fotó: Facebook

Magyarországon kötöttetek ki egy rövid időre, hogy aztán mégis inkább  elköltözzetek  Japánba. Miért?

Hát, nem a kerítés miatt, de ha tovább maradunk, lehet, hogy még az is közrejátszik. A srác a hátsó padból hajlandó volt utánam jönni Magyarországra. Egy japán étteremben, a Komachiban kapott munkát. Minden szép volt és jó, csak éppen ritkán találkoztunk. A probléma időről-időre felmerült, mint az unicumos faszi a vízből. Általában minden vita vége az volt, hogy vissza kellene menni Japánba, én viszont szerettem a budapesti életünket. Próbáltunk átgondolni minden Magyarországon kivitelezhető megoldást, és ennek egyenes következményeként mégiscsak Japánban kötöttünk ki.

Miben más egy fiatal pár élete ott , mint itthon?

Alapvetően nincs sok különbség. Ugyanúgy keresel lakást, ugyanúgy fizeted a rezsit, ugyanúgy vásárolsz. Mások a szórakozási formák, nem járok mondjuk színházba, de ez nem azért van, mert Japánban vagyok, hanem azért, mert vidéken élünk. Egy nagyvárosban ugyanazokat a dolgokat találnám, csak kicsit máshogy. Drágább az élet, ez tény, viszont nagy különbség, hogy a japánok, a fiatalok is félre tudnak tenni, van miből félretenni. Ez ránk egyelőre nem vonatkozik, de itt például a földművelés, a termesztés is kifizetődő foglalkozás.

És akkor tényleg nekiálltok földet művelni?

Csak azzal a feltétellel voltam hajlandó Japánba költözni, ha nem kell japán cégnél dolgoznom, ezért kiadtam a férjemnek, hogy találjon ki valami munkát, amit együtt tudunk végezni. Én ilyen jófej feleség vagyok. Meg is érdemeltem, hogy egyszer csak jött a felvetés, földet kéne művelnünk. Csak röhögtem – azért ennél reálisabb dologra gondoltam.

Bő fél év alatt, amíg a férjem az interneten kajtatott a tökéletes megoldás után, végigmentünk a japán mezőgazdaság minden lehetséges terményén, aztán egy napon előállt a befutóval: füge. Füge, ami az ültetés utáni második évben már termést hoz, és viszonylag könnyű dolga van vele az embernek. Aichi megyében, egy Nishio nevű városban lenne egy iskola, ahol egy év alatt betanítanak, segítenek földet szerezni. Lehet támogatást is igényelni, azzal a feltétellel, hogy plusz gyakorlatra jársz, és utána tényleg belefogsz a termesztésbe.

Aztán nem tudom – egyszer csak rábólintottam, és január végén a szkepszis szobraként leszálltam a repülőről. Márciusban elkezdtünk járni a „fügeiskolába”,  és eléggé bejön mindkettőnknek. Nem értek ahhoz, amit dolgoznom kell, de van, aki megtanítsa. Nem vagyok bezárva neonfényekkel a négy fal közé, és úgy érzem, hogy a munkámmal létrehozok valamit. Ami ráadásul finom, és én piszkosul szeretek finomakat enni. Nincs stressz, van nyugalom, idő, meg tenger, tíz perc sétára a lakásunktól.

Mennyi ideig szeretnétek ott élni? Vagy ez már egy teljes életet jelent Japánban?

Egy sima párkapcsolatban is borulhatnak a tervek, egy vegyes párkapcsolatban meg egyszer csak eljutsz arra a pontra, hogy nem tervezel. Jelenleg ez a végleges tervünk, mint ahogy az összes eddigi is az volt.

Elég nehéz párhuzamot vonni. A japánoknak más az értékrendjük, máshogy képzelik el az életüket, más a családkép, más a munkamorál, minden más. Néha úgy érzem, mintha be lennének programozva. El kell végezni egy jó sulit, hogy aztán legyen egy jó munkád, amit el is bírsz viselni, amíg nyugdíjba mész. Mert itt bekerülsz egy munkahelyre, szépen alulról feltornázod magad egy jó pozícióba, és közben nem nagyon mész szabadságra, nem váltasz munkahelyet. Egyszer sem. Legfeljebb, ha nő vagy, férjhez mész, és ha ekkor nem, akkor, amikor jön a gyerek, felmondasz. Ha nem kaptál egyből munkát az egyetem után, ha többször is váltottál, akkor maradék leszel, és már nem is nagyon számíthatsz jó állásra.

Egy másik dolog, amit nehéz felfogni európaiként, az az egyén és a csoport megítélése. Nagyon leegyszerűsítve: a japánok szeretnek nem egyénekben, hanem csoportokban gondolkodni, mindenképpen tartozni valahová, együtt tenni mindent a többiekkel, és nem kilógni a sorból.

Most nagyon sarkítottam, szépen lassan azért változnak ezek a dolgok. Ráadásul én egy olyan közegbe kerültem, ami a fentieknek ellentmond. Mégiscsak tudok vonni egy párhuzamot. Nyilván van egy réteg, amelyik nem a megszokott, „beprogramozott” módon szeretné élni az életét. Itt most nem a szélsőséges japán szubkultúrákra gondolok, hanem egy fiatal 20-as, 30-as generációra, aki lazítani akar a láncokon. Biztos pont jó helyen vagyok, de itt, a tengerpart közelében pontosan olyan kávézókat és bisztrókat fogsz találni, mint Budapest belvárosában. Rooftop jóga és jammelés a part menti kisszínpadon, pont, mint a Római-parton.

A hétköznapok milyenek?

Brutálisan korán kelünk. Ez volt a legnagyobb félelmem, de egészen jól viselem, biztosan vigasztal, hogy cserébe már dél körül itthon vagyok. A brutálisan korán az fél ötöt jelent. Időszaktól is függ, de most éppen fél hattól kezdődik a gyakorlat. Először fügét szüretelünk – most még csak a melegházban, aztán augusztustól kint is –, aztán elvégezzük az éppen aktuális teendőket a fügék körül. Életemben nem csináltam ilyesmit, úgyhogy nem nagyon tudom a magyar megnevezéseket, de ritkítjuk a hajtásokat, kötözünk, fóliasátrat bontunk és szerelünk, öntözünk, permetezünk, mindig más. Ez napi 5-6, ritkábban 8-9 óra, utána meg még ott az egész délután. Sétálunk vagy bicajozunk a parton, kirándulunk a környéken, jókat kajálunk, baseball-meccsre megyünk, mert az itt a nemzeti sport, nem a szumó. 

Hogyan látod a jövőt?

Jövő márciusban jár le az egyéves gyakorlatunk, és mivel igényeltünk állami támogatást, a gyakorlat lejártával egyből bele is kell fognunk a termesztésbe. Ha minden jól megy, jövőre ilyenkor már van földünk, elültettük a saját fügefáinkat, és két év múlva ilyenkor már a saját fügénket fogjuk szüretelni. A cél az, hogy szeressük a munkát, meg is tudjunk élni belőle, és hogy megmaradjon ez a kicsit slow life hangulat, ami jelenleg is körülvesz minket. Persze álmok mindig vannak. A fennmaradó szabad időmben szeretnék írni, megtanulni kerámiázni, egyszer lefutni egy maratont, és majd valamikor nyitni egy kis kávézót, ahol fügés kajákat árulnánk. Nem feltétlenül a realitás sorrendjében.