Pár nappal karácsony előtt a Belügyminisztérium Márványtermében jártunk egy olyan eseményen, aminek a hivatalos megnevezése egyáltalán nem adja vissza, hogy milyen volt a hangulat. Ez állt a meghívóban:
Pogácsás Tibor, a Belügyminisztérium önkormányzati államtitkára köszönti a tárca irányítása alá tartozó szervek hat vagy több gyermeket nevelő munkatársait és a szolgálatteljesítés során elhunytak gyermekeit.
Ez így borzasztó hivatalosan meg szigorúan hangzik, de közben meg maga az esemény első pillantásra minden volt, csak nem hivatalos meg szigorú. Beléptünk a Márványterembe, és az a látvány fogadott, hogy rengeteg gyerek rohangál össze-vissza, aki nem rohangál, az kézműveskedik vagy eszeget egy péksüteményt, és az egész közben egy koncert megy bődület hangosan. De a lényeget bizonyára ön is kiszűrte a hosszú névből: itt hatgyerekes vagy nagyobb családok karácsonyoztak együtt, és persze később volt kevésbé kaotikus része is a programnak.
A résztvevők közül két család tagjai azt mondták, hogy szívesen mesélnek a Velvet olvasóinak az életükről, napirendjükről, szokásaikról és természetesen a karácsonyaikról. Milyen a gyakorlatban egy ekkora család? Hát most kiderül!
Horváték
Horvátéknál az apuka mesélt a legtöbbet, illetve hét gyereke közül a legnagyobb. „A lányok nyertek 4:3-ra”, viccel az apuka a gyerek számával és arányával kapcsolatban. És a hetes szám igazán sarkallatos: „nem férünk be többen az autóba, mert 9 főig jó a B-kategóriás jogosítvány”. Egy kilencszemélyes furgonnal közlekednek ők, ezzel tud a család egyszerre kimozdulni otthonról. Ha többen lennének, egyetlen jármű nem lenne elég. Horváték egyébként úgy döntöttek, hogy álnéven szeretnének szerepelni ebben a cikkben.
A hét testvér közül az egyik lány a legidősebb, ő most kilencedikes, így mesélt a legutóbbi nyaralásukról: „Nyíregyházán voltunk, megnéztük az állatkertet is, az volt a legjobb! Apáék nagyon szeretnek kirándulni, ezért általában kirándulós programokat szoktunk szervezni. Az a jó, hogy a kicsik és nagyok is együtt vannak, a nagyobbak segítenek a kicsiknek. Ha elfáradnak, fel lehet őket kapni a hátunkra vagy nyakba venni őket!”
Számukra természetes ez a szép nagy család, de manapság azért kuriózumnak számít, ha valakinek hat testvére van. Vajon mit szoktak szólni az új osztálytársak vagy ismerősök, amikor először hallanak erről? „El szoktak csodálkozni! Azt szokták megkérdezni, hogy nem nehéz-e néha, hogy ennyien nyüzsögnek otthon, lehet-e tanulni mellette, nem rossz-e, hogy ennyifelé kell figyelni és zaj van. De mindig azt szoktam mondani, hogy sose cserélném el ezt – nekem nagy boldogságot okoz, hogy ennyi testvérem van!”
A karácsonyról is érdeklődtem persze, hogy hogyan üli meg ez a kilencszemélyes család az ünnepet. „Hozzánk a Jézuska szokott jönni, és előtte egy nappal bezárjuk a nappalinak az ajtaját” – meséli a kislány, aki persze már egyáltalán nem kicsi, a testvéreihez képest meg végképp nem. „Lehet várakozni és figyelni, hogy az angyalok motoszkálnak-e bent – a kicsik nagyon szokták élvezni, hogy hallgatóznak, hogy jönnek-e az angyalok.”
Az apuka ehhez azért mosolyogva hozzáteszi, hogy van miért izgulni a gyerekeknek, ugyanis: „ha jók voltak, akkor karácsonyfa lesz ajándékokkal, ha viszont nem voltak jók, akkor száraz kórók lesznek, amikről kukacok fognak lógni, és alatta sáros kövekkel. Hát nem tudom, az idén mi lesz…!” És persze a legkisebb gyereken is látszik, hogy sejti, hogy ez most nem volt feltétlenül komoly.
Verbuleczék
Verbuleczéknél a két szülővel beszélgettem, akik négy fiút és két lányt nevelnek, akik 5-16 év közöttiek. Nekik egy hétszemélyes autójuk van, amit már ki is nőttek, mert már nem fér bele együtt az egész család egyszerre.
Valamiért az első kérdésem az volt, hogy hány tévéjük van (kettő), a második pedig, hogy melyik drágább: ennyi gyereket etetni vagy ruházni? Verbuleczéknél először az anyuka válaszolt. „Összetartó közösségben élünk – nemcsak a mi családunk, hanem a tágabb közösség is –, és itt bevett szokás a kinőtt ruhák továbbadása, ezért az étel sokkal több pénzt emészt fel.”
A következő kérdést azok nevében tettem fel, akik legfeljebb egy-két-három személyre szoktak rendszeresen főzni és már azt is terhesnek találják – vajon milyen lehet ehelyett nyolc ember élelmezéséről gondoskodni? „Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell munkahelyen dolgoznom, hanem otthon látom el a családot. Minden nap főzök ebédet. A legkisebb lányunk még óvodás, ő velünk ebédel, a többiek az iskolában étkeznek. Nekem ez a hivatásom, nagyon szívesen főzök, és azt a rendszert követem, amit a nagyanyám is. Vasárnap van nagy vasárnapi ebéd, abból esetleg hétfőn is étkezünk még. Szerdán általában tésztanap van, csütörtökön főzelék, pénteken kelt tésztát csinálok, szombaton pedig amit éppen szeretnének, ha végre újra együtt van a család. A férjem végzi a bevásárlást.”
Hat gyerekből a legnagyobb már 16 éves, a legkisebb viszont még csak 5 – nem lehet egyszerű őket összeterelni! Van egyáltalán olyan időtöltés, ami mind a hatuknak egyformán érdekes? „A legkisebb kivételével mind cserkészek, ahol együtt vannak. Az őrsi foglalkozásokon szét vannak ugyan szedve nemek és korcsoportok szerint, de például most Mikuláskor a kicsiket egybefogták, karácsonykor pedig az egész nagy közösség egyben lesz. A táborok is úgy zajlanak, hogy együtt vannak a nagyobbak, együtt a kisebbek. A legnagyobb fiú most éppen a legkisebbnek a cserkészvezetője ráadásul.”
Horvátéknál egyértelmű volt, hogy a nagyok számára egyáltalán nem teher, hogy néha foglalkozzanak a kisebbeknek, és Verbulecz anyuka is mesélt egy érdekeset, amiből egyértelmű, hogy ez az ő családjukban is így van. „Mindig szoktunk mesélni a kisebbeknek, de tegnap úgy alakult az estém, hogy nem jutottam oda, pedig kérték, hogy meséljünk nekik. A nagyfiam a kollégiumból éppen hazajött, és magától kérdezte meg, hogy hol van a könyv. Odaült és mesélt nekik.”
Vajon aki ilyen sok gyereket vállal, az maga is ekkora családból jött? Az anyuka szerint nem feltétlenül: „mi csak ketten voltunk testvérek, apukám egyedüli gyerek volt, de anyukámék öten voltak. Szóval nagyon különböző minták voltak előttünk, de elég korán tudtuk a férjemmel, hogy ezt fogjuk választani, és nagyon be is jött.” Az apuka így folytatta ezt a gondolatsort: „azt tudtuk, hogy több gyereket szeretnénk, de azt nem, hogy mennyit. Sose döntöttük el, és most sem biztos még, hogy a hat lesz a végső szám.”