Hannah Milbrandt hétéves korában tudta meg, hogy rákos - legalábbis az anyja ezt mondta neki. A kislány hónapokon keresztül élt abban a tudatban, hogy hamarosan meg fog halni, de valahogy mindig életben maradt. A szüleit és a nagyanyját viszont letartóztatták. Ez volt az a pont, amikor világossá vált számára, hogy az anyja mindvégig hazudott neki. Hannah most 21 éves, és ugyan még mindig nem tudta teljesen feldolgozni a történteket, mégis úgy érzi, ki kell vele állnia a nyilvánosság elé. 

Kisgyerekként, azt mondja, nem tudta, mit jelent a rák, így a lehetséges következményeivel sem lehetett tisztában. Hogy is lehetett volna, elvégre egy hétéves kisgyereket általában nem egy halálos kór tüneteivel szórakoztatják a szülei, pláne akkor, ha amúgy teljesen egészséges.

A kínkeserves hónapok alatt Hannah azt viszont örökre megtanulta, hogyan változhat meg az élet egyetlen pillanat alatt, és hogy milyen elképesztő erővel képes valakit manipulálni egy személy, akiben addig mindenkinél jobban megbízott. Ebben a történetben Hannah anyja, Teresa ez az illető, aki évekkel ezelőtt láz és köhögés tünetével vitte orvoshoz a lányát, majd azzal a hírrel tért haza, hogy 

DAGANATOT TALÁLTAK A GERINCÉN. 

Túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, mi zajlik körülöttem. Aztán láttam apámat zokogásban kitörni, amikor megtudta, hogy beteg vagyok. És ez bőven elég volt ahhoz, hogy rettenetesen megijedjek. 

Teresa azt mondta akkor, hogy a rák már végső stádiumban lehet. 

Anya arra kényszerített, hogy sebészeti maszkot viseljek, mert akkor majd nem kapok el senkitől semmilyen betegséget. Utáltam, ahogy az emberek ilyenkor rám néztek. Szánalom tükröződött a tekintetükből. 

De ez a szánakozás kellett ahhoz, hogy adakozzanak a családnak, sőt, még a helyi templom is segített egy tonna pénzt összegyűjteni Hannah állítólagos kezelésére. A lány azt mondja, anyja csak millió dolláros baby-nek hívta őt, bár akkoriban nem igazán értette, miért. 

Teresa aztán még magasabb szintre emelte a hazugságot, és mindenféle gyógyszerekkel tömte a lányát, hogy fenntartsa a súlyos betegség látszatát. Ez mondjuk sikerült is, Hannah mérhetetlen fejfájással küzdött minden gyógyszerezés után, és iszonyú kimerültnek érezte magát. 

„Gyűlöltem, hogy nem tudok biciklizni vagy játszani a barátaimmal, és még az osztályban is viselnem kellett a maszkot. Ráadásul az anyám képes volt azért bejönni az iskolába, hogy elmondja a tanáraimnak, milyen súlyos beteg vagyok, és mi a teendő akkor, ha rohamom lenne. A legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy elszakadok a családomtól. Ennyi idősen még nem tudod teljesen megérteni, mit is jelent a halál valójában, ezért nekem csak annyit jelentett, hogy ha bekövetkezik, többé nem lehetek együtt a szüleimmel. Ez nagyon megrémített.”

Éjszakánként féltem egyedül, ezért könyörögtem a szüleimnek, hogy velük alhassak, de anyám mindig nemet mondott.  

Teresa elég hamar belekeveredett egy hazugságspirálba, és elborultabbnál elborultabb történeteket adott elő a lányának. Volt, hogy annyi gyógyszert adott be neki, hogy Hannah elájult. Amikor felébredt, Teresa azt a mesét adta be neki, hogy elvitte az orvoshoz, vagy hogy átjött hozzájuk segíteni egy Beth nevű nővér. Ilyenkor a kislány sokszor kötésekkel a karján, vagy leborotvált fejjel ébredt.

Beth elég gyakran jött, bár én soha életemben nem láttam őt. 

A közösség ekkorra már több mint 31 ezer dollárt (~ 7,7 millió forintot) gyűjtött össze Hannah-nak, az anyja pedig az arcába mondta, hogy már csak hetei vannak hátra. A lány összeomlott.

Aztán, hálistennek, amilyen hirtelen alakult ki, olyan hirtelen ért véget a rémes élethelyzet. Az egyik tanárnőnek ugyanis feltűnt, hogy a gyerek haja egyenletesen nő, nem pedig úgy, ahogy a kemoterápián átesett betegeknek szokott. Ekkor gyanakodni kezdett, és felhívta a gyámhatóságot. 

„Amikor anyámat letartóztatták, azonnal beismerte, hogy nem vagyok beteg, ahogy azt is, hogy lenyúlta az embereket 31 ezer dollárra. Egy pszichiátriai kórházba szállították, apámat meg óvadék ellenében szabadlábra helyezték.” 

De jó, már nem vagy beteg - mondta, és ölelgetett. Én is megkönnyebbültem, boldog voltam, hogy nem fogok meghalni, de nem tartott sokáig az örömöm. Nevelőotthonba kerültem.  

Hannah apja végig azt állította, hogy neki fogalma sem volt arról, hogy mit művel a felesége a gyerekükkel, ezért kizárólag a gyerek életének veszélyeztetése vádjában vallotta bűnösnek magát, ugyanakkor elismerte, hogy ha az ügyészek nagyon akarnának, találnának ellene elég bizonyítékot arra, hogy elítéljék. 

Annak ellenére, hogy kicsi voltam, éreztem, hogy anyám rossz dolgot tett. Soha nem kért bocsánatot, és magyarázatot sem adott semmire, bár az újságíróknak azt mondta, azért csinálta, mert apám el akarta hagyni. Azt hitte, ha beadja neki, hogy beteg vagyok, akkor vele marad. 

Hannah egy évig élt nevelőotthonban, aztán a nagynényjéhez költözhetett. Az apját 15 éves korában látta legközelebb. 

Még mindig kísért, amit az anyám velem tett. Nem hiszem, hogy valaha fel fogom tudni dolgozni ezt az egészet.

Hannah Milbrandt egyetemre jár, szociális munkásnak tanul, célja, hogy a nevelőotthonban felnőtt gyerekeken segítsen. 

(VT)