Október 23-án jelent meg egy cikkünk annak a dokumentumfilmnek a rendezőjével és operatőrével, mely egy 1956-ban emigrált, ma már Ausztráliában élő nő, Lili történetét dolgozza fel. Lili úgy menekült el a forradalom idején, hogy itthon hagyta 2 éves kislányát, a fiatalabb Lilit. Az interjú után szerkesztőségünk levelet kapott Lili lányától, a Kanadában élő ifjabb Lilitől. Azért írt, hogy elmesélje, ő hogyan emlékszik az anyjára. Az ő története, az érem másik oldala következik most.

Az ifjabbik Lili levelét olvashatják:

Olvastam a Lili című dokumentumfilmről készített cikküket, melyben a film rendezője és operatőre beszél. Én, mint a főszereplő lánya, szeretnem elmondani azt, ami a filmből nem derül ki.

Anyám nem hőse és nem áldozata 1956-nak.

Ő egy fiatal 20 éves lány volt a forradalom idején. Eleve felmerül a kérdés, hogy mit keresett ő Pesten a forradalomban, amikor volt egy 2 éves gyereke vidéken? (Ha egyáltalán Pesten volt). Nekem egyszer azt mondta, azért nem vitt magával, amikor elmenekült az országból, mert sírtam volna a határon, és lebukott volna. Aztán azt is mondta, hogy a nagynénje, aki felnevelt, nem engedett ki. Most a filmben már azt nyilatkozta, hogy a magyar állam azt mondta neki, amikor ő már Buenos Airesben volt, ha látni akar, jöjjön vissza Pestre.

Ő egyszerűen kihasználta, hogy kinyíltak a határok, s lelépett a felelősség elől, nem kívánt a gyerekével foglalkozni.

Anyám egész életeben abból élt, hogy újságnak, TV-nek, rádiónak interjúkat adott, hogy elmondja az történetét. Megjelent egy emlékkönyvben is, amit a kivándorolt 56-osokról írtak, és amiben minden benne szereplőnek jutott egy oldal. Abban engem meg sem említ, mintha nem is léteznék. Azt mondta nekem, hogy nem volt elég hely az egy oldalon rólam beszélni.

Az igaz, hogy kétszer megpróbált kivitetni. Ez nem sikerült. Az utána következő 50 évben viszont semmit nem tett azért, hogy megismerjem a féltestvéremet, aki már nem Magyarországon született, és azért mozdította a kisujjá sem, hogy kijussak hozzájuk. Hosszú évekig a testvérem nem is tudott a létezésemről.1977-ben láttam először anyámat, akkortól kezdve évente, kétévente hazajárt. Nem hozzám, hanem a barátaihoz. Nálam egy estét töltött, reggel 5-kor felkelt, mert mennie kellett vidékre. Mikor mondták neki a rokonok, hogy kárpótold kis Lilit 56 miatt, most, hogy hazajöttél, az volt a válasza:

Hülye vagy te, nincs nekem pénzem!

Amikor a volt sógorom kivitetett Ausztráliába, mert szerette volna, hogy lerendezzük a kettőnk kapcsolatát anyámmal, elmentünk a brisbane-i magyar klubba, ahol anyám bemutatott az ottani ismerőseinek.

Nahát, nem is tudtuk, hogy van egy lányod Európában

- ez volt a meglepett emberek reagálása. Anyám világéletében szégyellt, elhallgatott, amikor csak tudott, letagadott.

Amikor 1983-ban autóbalesetben meghalt a férjem és a kisebbik gyerekem, azt mondta, majd kivitet minket látogatóba. Abból sem lett semmi.

A Klubrádióban is készült egy riport a dokumentumfilm készítőivel. Ekkor elhangzott, hogy anyám nem akart engem. Hiába vagyok 65 éves, akkor is olyan ez, mintha a nagy kést forgatnának a hátamban.

Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy a média egy olyan emberből csinál hőst, aki ezt tette a gyerekével.

Igazából sajnálom az anyámat, mert rosszul alakult az élete. Sem harag, sem düh nincs bennem, csak sajnálat. Ami történt, megtörtént. Csodával határos módon én életem folyamán sok-sok örömben és boldogságban részesültem.

Anyámnak a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Legalább maradt volna csendben ahelyett, hogy egy dokumentumfilm felemás dicsfényeben triumfál. Én nem akartam a filmben szerepelni, mert úgy hiszem, az én életem nem tartozik a széles nyilvánosságra. Amikor ezt a filmet nézik majd, ne felejtsek el, hogy nem minden úgy volt, ahogyan az be lett mutatva a filmben.

Köszönettel:

Cziller Lili