shutterstock 172628396

Akik a munkatársak lopásait figyelő kamerát is ellopják

2020.02.08. 10:01

Nemrégiben jelent meg Restaurant, Hungary című könyvem, amely a hazai csúcsgasztronómia, a fine-dining titokzatos belső világát mutatja a pincérek, séfek, szakácsok és tulajdonosok szemszögéből. Kevin volt az egyik kedvenc riportalanyom, ő a hazai gasztronómia egyik felkészült, tudatos és pofátlanul fiatal reménysége. Főszakácsi kinevezése után szembesült azzal, milyen nehéz is mostanság főnökként működni egy konyhán. Amikor a munkatársak lopásait figyelő kamerát is ellopták, az már neki is sok volt.

Tudom az öregektől, hogy régen minden a lenyúlásról szólt. Ma már más világot élünk, lopás nélkül is lehet jó fizetést kapni. Nem fér a fejembe, hogy ha valaki hatszázezret keres a konyhán szakácsként, akkor miért szorul rá arra, hogy ezt-azt lenyúljon? Mire kell neki az a rongyos pár ezer plusz? Néhány röpke hét alatt a horrortörténetek egész sorát éltem át, mostanra sikerült felállítani egy jó stábot, de előtte maga volt a rémálom a munkaerő-keresés

– mondta komoly, sőt komor arccal Kevin, majd miközben a legutóbbi kálváriáját mesélte, fuldokolni kezdtem a nevetéstől –

A leltárból kiderült, hogy sok a lopás, ezért felszereltettünk néhány biztonsági kamerát

– mondta a fiatalember, mire megkérdeztem, hogy bevált-e a módszer –

Nem, a kamerákat is ellopták

– vallotta be a főszakács. Mielőtt a berendezéseket meglovasították, azok rögzítettek néhány érdekes képsort. 

A házhoz szállításhoz vettünk több száz termodobozt, ezek a legjobbak a piacon, viszonylag hosszú ideig melegen vagy hidegen, valamint frissen tartják az ételt. Nagy tételben vásárolva ötszáz forint lehet az értékük. Az egyik felvételen azt láttam, hogy a frissen felvett szakácsom két hatalmas zacskó termodobozzal sétált ki az ajtón. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam, hova vitte a szajrét, mert a két villamosmegállónyira lévő étteremből felhívott a tulaj, hogy valaki az én szakácsruhámban árulja a dobozokat. Hogy volt mersze egy ilyen pofátlansághoz? Ráadásul darabját háromszáz forintért? Miért, minek?

– pufogott magában Kevin. 

A következő csapást akkor élte át, amikor leszerződött a nagyobb házhoz szállító cégekkel, amelyek a bevétel huszonöt-harminc százalékáért vállalják a rendeléseket. Hogy könnyebben menjen a regisztráció, a cégek lebutított tableteket bocsátottak az éttermek rendelkezésére. 

 Ezek nem hagyományos készülékek, úgy programozták őket, hogy kizárólag a rendelést lehessen rajtuk intézni, semmi más nem fut a rendszerükben, a kikódolásuk is lehetetlen. Mégis hazavitték őket

– folytatta a képtelen sztorikat Kevin. A kisstílű húzások közül a legszánalmasabbat az a kolléga produkálta, aki nem átallott rizst gyömöszölni a nadrágja zsebeibe. Amikor megkérték, hogy mutassa meg a ruházatát, mert felmerült a lopás gyanúja, mindenhonnan ömlöttek belőle a rizsszemek. A legdrágább ázsiai terméket választotta, de akkor is megelőzte azt a próbálkozót, aki egy fakanalat (!) rejtett a gatyájába.

 A Restaurant Hungary a sorozat egy korábbi darabja, a vendéglátás sötét oldalát bemutató Eszem-iszom, Hungary új kiadásával együtt került a polcokra.