shutterstock 172174145

Különleges repülős sztorik - sztárok, akik ruhákból építették fel az első osztályt

2020.04.16. 08:51 Módosítva: 2020.04.16. 10:48

A repülés távoli emléknek tűnik a karanténban, de ha másként nem tehetjük, utazzunk hát fejben, talán ez is segít átlendülni a nehéz órákon. Az Airport, Hungary című riportkönyvemben magyar pilóták, légiutaskísérők, repülőtéri dolgozók mesélik el szakmájuk titkait, a magánjetek világától a fapadoson át a cargo gépekig. Emelkedjünk velük tíz kilométer magasba, történnek ott cifra dolgok, íme hangulatoldónak néhány sztorijuk.

Ha az egyik utasnak fejfájás-csillapítót visz a légiutas-kísérő, garantáltan tíz másik is hangosan követelni kezdi

– mesélte Kornél, a Közel-Keleten élő és dolgozó fess magyar fiatalember. Az Indiából az arab világ egyik metrópoliszába tartó járatán egy hölgy magához intette a stewardesst. Diszkréten a fülébe súgott valamit, a légiutas-kísérő bólintott, majd kisvártatva visszatért egy apró fehér csomaggal, amit a lehető legcsekélyebb feltűnést keltve az utas markába csúsztatott. Elcsípte azonban a pillanatot egy indiai úr, aki jelezte, hogy szeretne egy ilyen ajándékot, pont annyit fizetett, mint mások, neki is jár a pakk. A személyzet hölgytagja egy darabig győzködte, hogy biztosan nincs szüksége a csomagra, ő azonban kötötte az ebet a karóhoz: bármi legyen is benne, neki az kell. Így esett, hogy a férfi is kézhez kapott egy tisztasági betétet. Nem igazán tudta, hogy mitévő legyen vele, tanácstalanul forgatta a kezében. Hamarosan eljött azonban a megvilágosodás pillanata: ez bizony egy szemtakaró! Maga a kapitány is kijött a pilótafülkéből, hogy megnézze az intimbetéttel az arcán boldogan hortyogó indiait: azt hitte, hogy a vezető légiutaskísérő csak viccelődik vele.

Kornél saját történetekben is bővelkedik.

Az egyik utasom megkérdezte tőlem, hogy amit a vécén lehúz, az valóban kilökődik-e a levegőbe. Mondtam, hogy természetesen, az amerikaiak is így bombázták egykor a japánokat. A top háromba mindenképpen be kell férnie egy tétova néni kérdésének, aki az ablakon kinézve lelkesen mutatott a távolba: ott a Szabadság-szobor. Rossz érzés volt kijavítani: nem, drága hölgyem, az csak egy villanypózna.

Berni, egy diszkont légitársaság munkatársa egy egészen másfajta esetről számolt be, amely a maga szürreális módján elég szórakoztató látvány lehetett. Egy – azóta elvált – színész házaspár utazott vakációra a fapados járattal, ám semmiképpen sem akartak vegyülni szeretett közönségükkel. Fapados járaton nincs se business osztály, se elhúzható függöny, másként kellett a vágyott privát szférát kialakítaniuk. Úgy oldották meg, hogy a ruháikból odút építettek, körbebástyázták magukat minden mozdítható elemmel. A személyzet egy darabig elnézte a kuckóépítést, aztán a sztárpár tiltakozása ellenére lebontotta a fedélzeti kalyibát.

A Malév legendáriumának is vannak nagy történetei, amelyeket a hőskor szinte minden dolgozója ismer. Anekdoták ezek, a mesélők pedig úgy adják elő őket, mintha velük estek volna meg a sztorik. Az egyik ilyen história a nyolcvanas évekre nyúlik vissza. Az utas szólt a stewardessnek, hogy egy muslica úszik a borospoharában. A stewardess visszakérdezett: „De uram, ennyi pénzért mi ússzon benne, Mark Spitz?” Ugyancsak a házi legendárium része az eset, amikor egy többszörösen peches helyzetben egymás után háromszor is ki kellett üríteni a gépet. Az utas dühösen megkérdezte a légiutas-kísérőt: „Mégis, meddig akarják csinálni ezt az egészet?” A válasz ez volt: „Amíg flottul nem megy!”