Először egy kis gyengeség jött. Aztán bot. Aztán kerekesszék

2020.05.20. 15:54

Van egy Humans of New York nevű Instagram-oldal, amin nem influenszerek mutogatják magukat, hanem New York-i emberek egy-egy érdekes történetét mesélik, illetve meséltetik el a készítők, néhány, a város utcáin készült képpel. Elég népszerű (a követői között sok híresség is van), noha most éppen a szokásos formátum helyett otthon ülő emberek küldenek képeket magukról, és az életük fontos eseményeiről.

Még nincs egy napja, hogy az alábbi képen látható nő történetét közölték. (Ha lapoznak, láthatják a hozzá tartozó fotókat is.)

A nem nevesített nő története valahogy így hangzik (bekezdésekre tördeltük, de nem változtattunk rajta):

„Öt éves voltam, amikor az életem része lett. Nem teljesen tudtam, ki ő. Csak azt tudtam, hogy feltűnt valaki, aki miatt édesanyám mosolygott. Nagyon magasra kellett néznem, hogy lássam. Sosem láttam ilyen erős embert. Azt mondta, kapaszkodjak a csuklójába, és fél kézzel felemelt az égig. Egy autószerelő műhelyben dolgozott, furgonok oldalára festett mintákat festékszóróval. Szerintem arról álmodozott, hogy művész lesz. De valami biztosabbra volt szüksége. Úgyhogy miután elhatározta, hogy elveszi anyut, rendőr lett.

Sosem hanyagolta el a kreatív oldalát. Mindig barkácsolt valamit a ház körül – mindent sokkal szebbé téve, mint amit megengedhettünk magunknak. A semmiből építette az első biciklimet. Bátorított, hogy olvassak. Bátorított, hogy írjak. Szeretett kis feladatokat adni. Mindig adott egy negyeddollárost, ha írtam egy történetet. Ötven centet, ha jó volt. Ha feltettem egy kérdést, utánanézetett velem az enciklopédiában.

Egy napon a házunk végében felépített egy kis műtermet. Egyetlen képet festett  –  Sting portréját, amit egy lemezborítóról másolt. De aztán nagyon sokat dolgozott, és soha többé nem használta a stúdiót. Mindig azt mondta, »majd ha nyugdíjas leszek«. »Visszatérek a művészethez, ha nyugdíjba mentem.« »Majd lesz egy kiállításom, galériában, ha nyugdíjas leszek.«

De ez az idő sosem jött el. Apu húsz évig volt rendőr. A jók közé tartozott. Az a fajta volt, akit látsz táncra perdülni az utcasarkon. Vagy gördeszkázni a gyerekekkel. De 1998-ban megállapították, hogy sclerosis multiplexe van. Először egy kis gyengeség jött. Aztán bot. Aztán kerekesszék. Eljött az idő, amikor már egy ecsetet sem tudott megtartani. Otthon alakítottunk ki neki hospice-t.* Úgy tűnt, semmit sem bánt meg. Csodálatosan gondoskodott rólunk. Felnevelte a lányait. Az oltár elé kísért.

Az utolsó napjaiban egyenként átnéztük a holmijait. Mindegyikről elmondta, kinek adjam. Egy régi dobozból előhúztam a Sting-festményt, és megkérdeztem, ezzel mit csináljak? Rögtön válaszolt. »Add Stingnek«, ezt mondta. Mindannyian elnevettük magunkat. De Apu nagyon komoly lett. A szemei összeszűkültek. Rám nézett, és azt mondta, »add Stingnek«. Úgyhogy, azt hiszem, ez az utolsó feladatom.”

A történetnek itt nincs vége: Sting lánya, Mickey Sumner színésznő is olvasta a történetet. Az eredeti bejegyzés alatt azt írja, hogy már felvette a nővel a kapcsolatot, és a festmény tényleg a zenészhez kerül majd.

sting
Fotó: Humans of New York

*A hospice-házak olyan intézmények, amelyek a gyógyíthatatlan betegeknek segítenek fájdalmuk csillapításával, méltósággal távozni az életből.