Berényi Dániel pszichológus és Asztalos Ákos programozó azért mentek Kubába, hogy stoppal fedezzék fel a Karib-térséget. A világjárók torontói átszállással utaztak a szigetre, hazafelé viszont a koronavírus miatt törölték járataikat, így a viszontagságossá vált hazaút mellett kénytelenek voltak megtapasztalni, hogy milyen az élet a világ túloldalán, egy lezárt szigeten. Nemrég értek haza, az alábbiakban az élménybeszámolójukat olvashatja.

A repülőjegy megvásárlásakor még híre sem volt a járványnak, Kubába indulásunk (március 6.) előtt tájékozódtunk a körülményekről. A kubai kormány tájékoztatása szerint országuk biztonságos, utazásra ajánlott célpont. Utánaolvastunk, és összesen három feltételezett fertőzöttről lehetett hallani.

Március 22-én már jelezték a helyiek Playa Gironnál, amikor sátorhelyet kerestünk a tengerparton, hogy az országban egyre több koronavírusos betegről lehet tudni. Egy nappal később, Havannába érve pedig már korlátozásokkal szembesültünk.

Amikor internetre szerettünk volna csatlakozni egy vendéglátóhelyen (mielőtt még a kormány becsukatta volna őket), a tulajdonos őszinte bocsánatkérések közepette tessékelt ki minket. Bár megértette helyzetünket, mégsem merte vállalni, hogy kávézójában külföldieket szolgáljanak ki. Viselkedéséből úgy éreztük, úgy sejti, jó darabig lemondhatnak a Kubába látogató turistákról.

A helyi lakosság körében érezhetően megnőtt a bizalmatlanság a külföldiekkel szemben, voltak, akik ruhájukat szájuk elé fogták, ha a közelünkbe értek. Megbélyegezve éreztük magunkat. Összességében azonban ilyen és olyan reakciók is voltak: egyesek éreztették velünk, hogy egy olyan helyzetbe kerültünk, amiben az általuk kvázi mindenhatónak tekintett turisták sem uralhatnak mindent. Másokon nem látszott akkora aggodalom. A vendéglátóiparban dolgozók egy része, annak ellenére, hogy tudták, ha a turisták eltűnnek, munka nélkül maradnak, éhen is veszhetnek, kihasználták a piaci rést és az utolsó pillanatokban próbáltak forgalmat generálni.

Havannában az utolsó pillanatokat megragadva autót béreltünk, és megindultunk, hogy közel legyünk a tengerhez, Varadero repteréhez, ahonnan repülőnk indult. Útközben meg szerettünk volna állni élelmiszert venni, de olyan sorok álltak a boltokban, hogy tovább haladtunk egy-egy üveg havannarummal, meg némi maradék zabbal.

Nem telt el sok idő, Varadero városához közeledve a rendőrök igazoltattak, majd elvezettek egy hotelbe, ahol közölték, hogy hatályba lépett a kijárási tilalom. Folyamatosan azt lehetett hallani a hírekből, hogy le fogják zárni a szigetet, nem lesz kimenő légi forgalom. Számunkra a helyzet a járatuk törlésével kezdett nyugtalanítóvá válni.

Sajnos a nagykövetség sem tudott annál többet tenni, mint hogy tájékoztatott a mentesítő járatokról. Miután a légitársaság törölte az összes járatot, és nem lehetett elérni őket, két választásunk maradt: vagy a repjegyet vásárolunk a fennmaradt korlátozott országokba, vagy a mentesítő járat kivárása, amiről semmit sem tudtunk csak annyit, hogy Szijjártó Péter azt nyilatkozta, hogy hazavisz, illetve terveznek valami repülőt indítani Kanadába. Kockázatos döntésnek ígérkezett, függetlenül attól, hogy a bankkártyánkat nem tudtuk használni és fogytán volt készpénzünk, ráadásul fizetni kellett a szállást, mivel az állami szállásra nem akartak minket elvinni.

Bár a kormány azt nyilatkozta,hogy lezárják a szigetet, azt a döntést hoztuk, hogy kivárunk.

Hogy miért?

Nagyon gyorsan változtak a dolgok. Amennyiben vettek volna nekünk jegyet otthonról 1400-2300 euróért, az sem szavatolta volna, hogy hazajutunk, hisz folyamatosan törölték a járatokat, arról nem is beszélve, hogy átszállásos repülések voltak. Amerika nem játszott (ESTA miatt, jártunk Iránban,Irakban,Szudánban...), Kanada irányába mindent töröltek. Az érkezési helyeket tekintve sem tudtunk megfelelően informálódni arról, miképp jutunk onnan, például Madridból vagy Helsinkiből haza.

Látva, hogy napról napra halogatják az ország lezárását és tudva, hány turista van a szigeten, azt a döntést hoztunk, hogy várunk pár napot. Sajnos, a dolgok nem változtak, de a tudomást szereztünk a rückholprogramról, ami egy német állami mentesítő program, a kint rekedt németeknek, egy légitársaság jóvoltából. Utánajártunk, és megtudtuk hogy EU-s állampolgárként jogunk van regisztrálni a járatra. Ezt követően napokig ünnepeltük az utolsó estét a kényszerszállodában tartózkodó többi nációval, az indulásra várva. Az egyik nap kaptunk egy megerősítést, hogy felszállhatunk egy gépre, így több más európai országból származó sorstársunkkal kimentünk a havannai reptérre, és kivártuk a hat órás sor végét.

Ekkor közölték, hogy nekünk nem jutott hely, mert a spontán megjelenő, előre nem regisztrált német állampolgárokat előnyben részesítették velünk szemben, így megtelt a gép. Azt mondták, menjünk vissza másnap. A regisztrációtól független, nemzetiségen alapuló megkülönböztetés megrémített minket. A sorban állva meghallotta beszédünket valaki, odajött hozzánk. Kiderült, hogy a magyar konzul.

A magyar nagykövetség is ott várakozott a norvég mellett, egy idős magyar-kubai házaspárral, akik szintén hoppon maradtak aznap. A kubai születésű nő férje, Papito cukros volt, és csak pár napra elegendő inzulinadagja maradt. Kubában élelmiszer is alig volt, nemhogy orvosság, az emberek készültek az éhezésre. A kubai konzulátus vezetői igazán empatikusak, segítőkészek voltak velünk. Másnap látva a különböző nagykövetségeket, tudatosult bennünk, mennyire sokat ér a diplomáciai kapcsolatok ápolása. A követség dolgozói segítségének köszönhetően megígérte a német nagykövet, hogy másnap azok kerülnek az első sorba, akik regisztráltak, és eddig nem jutottak fel a gépre.

Hatórányi várakozás után felajánlotta nekünk és a magyar-kubai párnak a konzulátus két tagja, hogy elvisznek egy hotelbe aznap éjszakára, majd másnap ki a reptérre. Jó barátságba kerültünk. Megkérdezték kérünk-e valamit. Mi szivart kértünk, Papitóék rumot, ennek megfelelően rummal és két szivarral oldották a hangulatot. Másnap 12-re mentünk ki a reptérre, hogy biztosan sorra kerüljünk, délután lett, mire feljutottunk a gépre. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert az volt az utolsó járat.

Másnap Frankfurtba érkeztünk. Mivel Papitóéknak, mint utóbb kiderült, nem sok pénze maradt, a kubai magyar nagykövetség elrendezte, hogy a németországi nagykövetség várja őket a reptéren, de amikor megérkeztünk, ez nem így volt. Telefonon vettük fel a kapcsolatot a nagykövetséggel, a kiérkezett munkatársuk pedig hosszas telefonálás után közölte, hogy mivel Papito cukorbeteg és fogytán a gyógyszere, megelőlegezik nekik az utat. Közben sikerült egy oszkáros fuvarossal felvenni a kapcsolatot, aki felajánlotta, hogy a cukorbeteg férfit elviszi ingyen. Papito nem akarta otthagyni feleségét, így maradt a konzuli kölcsön. Elbúcsúztunk, majd a reptér szomszédságában található fenyvesekben sátraztunk le, ami tőlünk annyira nem szokatlan, ez a nomád utazói létforma része, világutazókként így jártuk be a világ jelentős részét Iraktól Pápua-Új-Guineáig.

Másnap a vasutat a repjegyünkel ingyen használhattuk, elkezdtünk zónázni, München, majd München-Salzburg az ÖBB-vel, hol leszállítottak, és aláírtunk egy papírt miszerint büntetőjogi felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy nem maradunk Ausztriában, megyünk tovább. Éjjel 11 tájékán értünk Bécsbe, ahol csak reggel 6:40-kor volt csatlakozás. A pályaudvart bezárták, így nem maradt más választásunk, mint büntetőjogi felelősségünk tudatában az utcán maradni. Éjjel egy klórral kifertőtlenített liftkabinban bontottunk hálózsákot.

A magyar határon való átkelés könnyebbnek bizonyult. Tájékoztattak, hogy karanténba kell vonulnunk - ezzel mások is így voltak a kocsinkban, volt, aki Vietnámból, volt, aki a Fülöp-szigetekről érkezett. A jegyellenőrzést magyarok végezték, a repülőjegyünket látva annyit jelzett a kalauz, hogy őt nem érdekli semmilyen idegennyelvű írás, ő magyar és, amennyiben nincs magyar jegyünk, takarodjunk le Győrnél, majd ránk csapta a fülke ajtaját. Nem szálltunk le, hogy ne vegyüljünk az emberekkel. Ettől függetlenül a győri megállóban felszálltak a mi karanténos szerelvényünkre a belföldi utasok. Így jutottunk haza.

hogy látta mindezt Berényi pszichológus-szemmel?

A karanténban töltött idő alatt a bizonytalan szituációban a közösség tagjai a dolgok pozitív oldalát közelítették meg, azzal foglalkoztak, amire hatást tudtak gyakorolni, nem azzal, amire nem. Csökkent a kontrollvesztettségük érzete, így a feszültségük is.

A bizonytalanság, kiszolgáltatottság érzetéből fakadó frusztráció a jelen tudatosításában, megélésében öltött formát, ami az összetartozás érzésének erősödésével járt együtt, ez a napi szintű búcsúbulikban tört leginkább kifejezésre. Nem az a fontos, hogy mi történik, hanem hogy azt hogyan éljük meg, és miképp tudjuk hasznosítani egyéni jólétünk szempontjából. Ennek nagy jelentősége lehet most, hogy a rendszerünk stabilitásába vetett hit meginogni látszik.