Napokban jelent meg az Airport, Hungary című könyvem újradolgozott kiadása, amelyben magánrepülőgépek, hagyományos- és fapados légitársaságok légiutaskísérői, cargo- és utaszállító gépek magyar pilótái és repülőtéri dolgozók osztják meg történeteiket ebből az izgalmas világból. A kötet új fejezetei részben a járvány idején íródtak, így beszélgetőpartnereim az összeomlás óráiról is meséltek, arról az időszakról, amikor a koronavírus teljesen megbénította a légiközlekedést. 

Betty, a fiatal check-ines szürreális napokat élt át az üres terminálon, ahonnan szinte csak „fantomjáratok” közlekedtek, ő pedig próbálta hazajuttatni azokat, akik megálltak a pultja előtt.

Hihetetlenül gyorsan történt minden. Először az olasz járatokról maradtak el az utasok. A repülő kétszáz fő helyett elment száznegyven utassal, aztán harminccal, majd azt vettük észre, hogy egyedül ülünk a teljes terminálban

– mondta Betty. Amit az ifjú hölgy mesélt, nem költői túlzás: március elején, közepén néha tényleg egy lélek sem tartózkodott a hatalmas utascsarnokban rajtuk kívül.

Kiültem a pultba, vártam, néztem az ajtót, de egyetlen utas sem jött. A járat meg elment tök üresen

– folytatta Betty. Ezek a sokat támadott „fantomjáratok”, amelyek úgy emelkedtek a levegőbe, hogy egyetlen utast sem szállítottak a fedélzetükön, csak a személyzet repkedett velük. Mire volt jó ez a látszólag teljesen értelmetlen cselekedet? Miért égettek el többtonnányi kerozint a klímaválság közepette a semmiért? A jelenség magyarázata a paragrafusokban és az üzleti érdekekben keresendő. Abban az esetben, ha a repülőgép a menetrend szerint felszáll, a jegy ára nem jár vissza senkinek. A cég széttárja a karját, és azt mondja, hogy a lehetőségek adottak voltak, maguk a vásárlók döntöttek úgy, hogy nem mennek ki a megadott időpontban a repülőtérre, és ily módon nem használják fel a jegyüket. Néhány légitársaság, a szakadék szélén egyensúlyozva, minden lehetőséget megragadott, hogy mentse a menthetőt: elindították a könnyű, utasok nélküli gépeket, amelyek így kevés üzemanyagot fogyasztva repültek, miközben a megvásárolt, vissza nem térített jegyárakból pénzt is tudtak csinálni. Nagyon sok gép szállt fel a tavasz folyamán Budapestről és más városokból utasok nélkül, vagy úgy, hogy alig páran foglalták el az üléseket. Tévedés ne essék: „békeidőben” simán törölnék indulás előtt két héttel – vagyis a kártérítési kötelezettség életbe lépése előtt – a légitársaságok azokat a járatokat, amelyekre a száznyolcvan-kétszázhúsz fős kapacitás mellett tizenöt-húsz foglalás érkezik. Most számos cég más taktikát választott, és az értelmetlen repkedéssel elérte azt, hogy ne kelljen kártérítést fizetnie, és a válság előtt megvásárolt, de soha fel nem használt jegyek árából próbálja betömködni a költségvetésén tátongó lyukakat. Elvitte azt a tíz embert, aki valóban megjelent a repülőtéren, az összes többi utas pedig „önként” lemondott a pénzéről. Az általánosítás természetesen felesleges, sok légitársaság hozta meg azt a döntést is, hogy teljesen felfüggeszti a tevékenységét, és vállalja az ebből eredő károkat. Mielőtt mélységesen elítélnénk ezt a gyakorlatot – lenne miért –, érdemes egy kicsit a légitársaság szemszögéből is megvizsgálni a történteket. Ők bizonyára azt mondanák a fenti okfejtésre, hogy nekik fogalmuk sem lehetett, hogy a koronavírus-pánik csúcspontján a megvásárolt jegyek tulajdonosai közül hányan jelennek meg végül a repülőtéren. Erre a kérdésre közvetlenül a járat indulása előtt, a pultok és az online check-in zárása után tudták csak megadni a választ. Sok esetben az utasok ott helyben, a terminál kapujában fordítottak hátat, gondolták meg magukat, és ugrottak vissza a taxiba, vagy már a repülőtéren csekkoltak be. A többség semmilyen visszajelzést nem küldött előre a cégnek, hogy az adott körülmények között is felhasználja-e a jegyét. Azt pedig pláne nem sejthették, hogy a következő állomáson hányan kívánnak majd felszállni, hány ember számára jelenti az a járat a „hazamenekülés” egyetlen lehetőségét. Lehet, hogy az egyik irányba szinte üresen repült a gép, és visszafelé is csak húszan ültek, ám annak a húsz utasnak az életet jelentette, hogy sikerült feljutnia a gépre és hazatérnie, mielőtt teljesen lezárnák a határokat. A cégeknek emellett azt is figyelembe kellett venniük, hogy ha nem használják ki az adott slotot, vagyis azt az időpontot, amikor fel- vagy leszállhatnak egy repülőtéren, akkor könnyedén elveszíthetik. A légitársaságok a sokszoros nyomás hatására döntöttek – jól vagy rosszul. – Egészen szürreálisan alakult a gépek kihasználtsága, sok éve dolgozom a szakmában, de ilyen adatokat még soha nem láttam a képernyőmön. Volt olyan járat, amelyre száznegyvenhárman váltottak jegyet, hatvanan be is csekkoltak, de csak huszonvalahányan repültek el valójában. Sok esetben nem is volt szükség kollégákra, egyedül vittem el egy-egy járatot: becsekkoltam az összes utast, minden poggyászukat, aztán hátrasétáltam, és elvégeztem a boardingfolyamatot is. Tíz utasnál simán van erre idő és lehetőség. Normális esetben három utasinformációs táblát töltenek meg a következő néhány órában induló járatokról szóló adatok: most felnéztem, és egy félig megtelt táblán láttam a teljes napi forgalmat.

Igazából a pánik eleje volt a legrosszabb. Amikor nem napról napra, hanem óráról órára változtak a feltételek, hogy ki melyik országba jogosult utazni. Akit reggel még felengedhettünk volna a gépre, délután haza kellett küldenünk. Volt sírás-rívás, összeomlás, egy szegény ázsiai asszony Bécsből vergődött el idáig, néhány hónapja jött Európába dolgozni. A munkahelyén felmondtak neki, az albérletet nem tudta fizetni, de a hazájába se juthatott már el, a számára teljesen idegen Magyarországon rekedt, melynek kapui lassan, de folyamatosan zárultak be körülötte. Próbáltam segíteni a menekülő útvonal kitalálásában, de csak a Közel-Keletig tudtam garantálni, hogy eljut, onnan már lutri volt, hogy merre nyílik egy rés, amin keresztül hazaérhet. Mentőjáratban ő aligha bízhatott. Jött még vagy negyven Magyarországon dolgozó thai masszőr, akik a szalonok bezárása után megpróbáltak hazajutni, de abszolúte reménytelennek tűnt a helyzetük, mert Thaiföldön nem tököltek, légmentesen lezárták a repülőtereket. Végül a nagykövet közbenjárására sikerült feltenni őket egy Moszkvába tartó gépre, az volt az ígéret, hogy majd Oroszországban összegyűjtenek több száz thait, és az állam értük küld egy mentesítő gépet. Remélem, nem egy orosz terminálon éjszakáznak azóta is

– mondta Betty.