Reptéri sztorik: a Szigetről egy szál gatyában távozott holland és a leköpött check-ines

A napokban jelent meg az Airport, Hungary című könyvem újradolgozott kiadása (a Turista from Hungary-vel egy időben), amelyben magánrepülőgépek, hagyományos- és fapados légitársaságok légiutaskísérői, cargo- és utasszállító gépek magyar pilótái és repülőtéri dolgozók osztják meg történeteiket ebből az izgalmas világból. Tízezer méter magasban olykor egy mérges pók, olykor egy mérges utas szabadul el, erről is meséltek forrásaim.

Az egyik, amúgy eseménytelennek tűnő járaton a magyar stewardess a levegőben segített az utasnak a kézipoggyászok rendezgetésében. Miközben a csomagokat húzogatta a tárolóban, érezte, hogy valami megszúrta az ujját. Rögtön sejtette, hogy nem egy tűbe nyúlt, mert az ujja egyre pirosabb lett, lüktetni kezdett, feldagadt. Percekkel később már soha nem tapasztalt migrén gyötörte, hányt, remegett, közel állt hozzá, hogy elveszítse az eszméletét. Kollégái lefektették a hölgyet a hátsó sorban, és próbálták megfejteni a rejtélyt. A poggyásztárolóban egy mérgező rovarnak kellett lapulnia. Az utas esküdözött, hogy nem csempészik rovarokat, ha valami bekerült a táskájába, az csakis az ő tudta nélkül mászott be oda.

A személyzet egyik férfi tagja vett egy nagy levegőt, felhúzta az amúgy műszaki vészhelyzetekre tartogatott speciális védőkesztyűt, és elkezdte a tároló feltérképezését. Gyorsan meglett a soklábú tettes, amit a bátor steward egy pohárba terelt, majd lezárta annak tetejét. Kivételes zoológiai jártassággal a légiutas-kísérő megállapította, hogy egy fekete özvegyről van szó, amelynek csípése szörnyű fájdalmakkal jár ugyan, de nem halálos. A célállomáson az addigra valóban nagyon rossz bőrben lévő kolleginát átadták a mentősöknek, a pókot pedig a rendőrségnek. Utóbbi további sorsáról nincs hír. A vizsgálat megállapította, hogy az utas valóban nem szándékosan hurcolta fel a pókot a repülőgépre.

Arról csak szakmai körökből értesülhettünk, hogy egy másik járaton a fapados járat ex-kommandós pilótája volt az, aki segített rendreutasítani egy dühöngő utast. A férfi minden lehetséges módon próbára tette a személyzet tűrőképességét, mondhatni, előadta a teljes repertoárt: önkielégítést végzett a mosdóban, a frászt hozta az utasokra azzal, hogy az ajtót rángatta repülés közben, és megütött egy légiutas-kísérőt is. Mire a gép földet ért, a stewardessek gyors népvándorlást vezényeltek le, a férfi körül ülő hölgyeket nagydarab - önkéntes - urak váltották fel, köztük egy volt nyomozó, aki egészen jól „megértette” magát a dühöngővel.

A béke azonban rövidebb ideig tartott, mint egy átstartolás. Miközben a többi utas leszállt, emberünk akcióba lendült, és rátámadt az őt körbeálló emberekre. Ekkor robbant ki a pilótafülkéből az egyik pilóta, aki korábban kommandósként is dolgozott, és egy Bruce Lee-filmekből kölcsönzött rúgással leterítette a zavart elméjű rendbontót, majd a hátára ülve megvárta a rendőrök érkezését. A történtekről a média is beszámolt, bár a részletekről csak keveset árultak el.

Egy check-ines története

– Egyetlenegyszer köptek le. Az egyik prémium járat business utasa volt, talpig drága öltönyben. Aligha várna tőle bárki ilyen viselkedést. Kiderült, hogy a késés miatt a csatlakozását sem éri el, mire leköpött, leribancozott, majd elviharzott. Annyira sokkoltak a történtek, hogy egy ideig magamhoz se tértem. Mire végeztem a járattal, ismét ott állt előttem egy csokor virággal és egy doboz bonbonnal. Így kért elnézést – mesélte Anita. 

Az ifjú hölgy jobban járt a bűnbánó angollal, mint a kolléganője, akit a túlsúlyszámla miatt fojtogatni kezdett az utas, vagy az a check-ines, akihez hozzávágták a felvihető poggyásznál jóval méretesebb táskát.

– A rendőr megjelenése a legjobb Seduxen. Aki meglátja az egyenruhát, megnyugszik. Ha szükséges, bárkire rendőrt hívok, néha csak azért nem teszem, mert tudom, hogy a rendőröknek van elég bajuk az én nyomorom nélkül is. Igyekszem rendet tartani, ez néha nehéz, akadnak notórius járatok. A tel-avivi például ezek közé tartozik, mindenki hat táskával érkezik, belemászik az aurámba, üvölt, egyszerre hat foglalást lobogtat, és gyakran egymás között is összevesznek az utasok. Kellett már rendőrt hívnom azért, mert két csapat összeverekedett azon, hogy melyikük állt előrébb a sorban. Végül mindannyian maradtak. Ilyen zavaros helyzetben dominanciát kell mutatni: oké, most akkor mindenki szépen egyesével jöjjön a pulthoz, mutassa, hogy melyik csomag tartozik hozzá, és a végén azt az ülést kapja, amelyet én adok neki. Másként nem megy – mondta Tibor.

Akárhány check-inessel, vagy úgy általában repülőtéri dolgozóval beszéltem, a Sziget, pontosabban a fesztiválszezon, mindegyik interjú közben felbukkant témaként. Ilyenkor pár napra hippitanyává válik a repülőtér, és új sztorikkal bővül a legendárium. Anita egy forró nyári napon a naptárra nézve már munkába menet sejtette, hogy nem lesz könnyű műszakja, arra azonban nem számított, hogy az első utasa a hajnali fapados járaton egy szál alsógatyában áll majd előtte. A teljes terminált betöltő szaggal érkező fiatalember útlevél vagy személyi igazolvány helyett egy A4-es lapot lobogtatott. A holland nagykövetség állította ki az ideiglenes okmányt, hogy a srác haza tudjon utazni. Mint kiderült, a fiatal a Szigetre érkezett bulizni, a nulladik napon felállította a sátrát, bepakolta az összes cuccát, majd elmerült a zenei és egyéb örömökben. A sátrát soha többé nem találta meg. Hogy ez a tudatmódosítók miatt alakult így, vagy ellopták a holmiját, az már soha nem derül ki.

Emberünket azonban nem lehetett zavarba hozni, ő bulizni jött, így tovább fesztiválozott abban, amije maradt. Ugyanabban a gatyában, pólóban és rövidnadrágban egy teljes héten át, valaki mindig meghívta egy sörre, szendvicsre, erre-arra, a többivel pedig nem nagyon foglalkozott. Ahogy teltek a napok, a holland úgy hagyta el a maradék ruhadarabjait is, végül aztán roppant büdösen, koszosan és alulöltözötten, a nagykövetség érintésével megérkezett a repülőtérre. Foglalása amúgy valóban volt, a visszafelé útra szóló repülőjegyet még a fesztivál előtt megvásárolta.

– Szóltam a srácoknak, hogy csináljunk vele valamit, mert így nem ülhet le senki mellé. A mosdóban a holland valamennyire lelögybölte magát, a kollégánk odaadta neki az edzőcuccából a pólóját, az egyik üzlettől pedig kapott egy rövidgatyát és egy vietnámi papucsot. Így aztán a cuccai száma pár perc leforgása alatt megsokszorozódott – mesélte Anita.

Szintén fesztiválozni érkezett az az orosz fiatalember, aki számára az afterparty a hazautazás napján is tarthatott, mert a terminálon olyan állapotba került, hogy a moszkvai járat sokat látott pilótája sem engedte a fedélzetére. Az orosz nem méregtelenített sokáig, újra inni kezdett, és még három napig élvezte a repülőtéri terminál nem-schengeni részének vendégszeretetét. Túl sok vizet nem zavart, nem volt hangos, nem szemetelt, nem bántott senkit, legfeljebb a tel-avivi járat fiatalabb hölgyeit abuzálta kicsit a kéretlen – és részeg – közeledésével. A második nap végére sikerült elérni, hogy minden bár és étterem személyzete megtanulja, nem szolgálhatnak fel alkoholt a srácnak, ő azonban kicselezte a reptéri dolgozókat, és mindig más és más utast kért meg, hogy vegyen neki piát. A harmadik napon aztán, egy józanabb pillanatában – a rossz nyelvek szerint apuka letiltotta a kártyáját – sikerült felimádkozni az egyik járatra, amely végül hazarepítette.

Nehéz lenne annak a fesztiválozó lánynak az esetét feledni, aki bakancsban ájult ki check-inre váró sorból. Az éjszakázás és a szerek lefárasztották kissé, a mentősök gyorsan magához térítették, majd megszabadították a nehéz bakancsától, hogy az se szorítsa el a vérkeringését. Lett nagy meglepetés, amikor a cipőből bogarak tucatjai spricceltek szerteszéjjel, a terminál padlójára pedig jókora adag föld hullott. Az utasok tapsoltak a pár perccel később érkező fertőtlenítő brigád láttán. Hihetetlen, de az ifjú hölgy ott ült a repülőgépen – elképzelhető, hogy valaki, pechjére, épp mellette kapott helyet.