Lindsay Ellis egy többmilliós nézettségű youtuber, aki most már írónő is, mivel tavaly megjelent az első regénye. Ha ő nem lenne, valószínűleg sosem szereztünk volna tudomást a farkaspornó világában dúló drámáról, de a héten egy jóval fajsúlyosabb témát vett elő, a transzfóbiát. A videó egy figyelmeztetéssel kezdődik: van benne egy összeállítás transzfób filmjelenetekből. Én túlzásnak éreztem, hogy manapság már erre is előre bocsánatot kell kérni, de miután elértem 26:45-höz, ahol a legdurvább rész kezdődik, rájöttem, hogy tévedtem: mai szemmel ezt így egyben tényleg nehéz végignézni.

A videó J.K. Rowlingnak a transzneműekkel kapcsolatos tavalyi állásfoglalása, illetve legutóbbi, egy transznemű karaktert is tartalmazó krimije révén keresi arra a választ, hogy honnan ez a vehemens gyűlölet a transzneműek, különösen a transznemű nők irányában. Nos, amint a videó rámutat, a transzneműekről a legtöbb ember először a filmekből hallott, és az első három sikerfilm, ami a témát elővette, a Psycho (1960), a Gyilkossághoz öltözve (1980) és A bárányok hallgatnak (1991) volt. A férfinak született, de nőként élni kívánó karakter mindhárom alkotásban őrült sorozatgyilkos, aki védtelen nőket öldös. 26:45-től azt lehet alább megnézni, hogy ezek után a '90-es évek további filmjei hogyan ábrázolták a transzneműeket, illetve a többiek reakcióját a transzneműségre.

Úgy tűnik, az 1992-es, a The Crying Game (Síró játék) című thrillerrel kezdődően trenddé vált, hogy ha egy filmben a főszereplő számára kiderül, hogy valaki nem olyan neműnek született, mint gondolták volna, akkor erre az adekvát reakció a hányás. A következő alkotások tartalmaznak olyan jelenetet, amik azt sugallják, hogy a transzneműségnek csak a gondolatától is egy vagy több cisz (=nem transz) személyt kontrollálhatatlan rosszullét fogja el:

  • Folytatásos forgatás (1991);
  • Síró játék (1992);
  • Ace Venutra: Állati nyomozó (1994);
  • Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994);
  • South Park (1997);
  • Family Guy (1999);
  • Hé haver, hol a kocsim? (2000).

Valamennyi filmre jellemző, hogy a férfinak született, de nőként élő karakternek általában valamilyen hátsó szándéka, sötét titka van, azért mutatja magát nőnek, hogy a többieket átverje és/vagy valami bűncselekményt kövessen el.

A bárányok hallgatnak idén 30 éves, és ebből az alkalomból a Vanity Fair meginterjúvolta a két főszereplőt, Jodie Fostert és Anthony Hopkinst. Közülük az előbbi azt mondja, úgy érzi, a rendező, az azóta elhunyt Jonathan Demme utólag megbánta, hogy nem tette egyértelműbbé a filmjében, hogy amit a nézők látnak, az nem a transzneműség.

Akkoriban nem voltak transznemű karakterek a képernyőn. Remélhetőleg most már van több, van hely egy deviáns személyiségű vagy akár gyilkos transznemű karakternek – és olyanoknak is, akik jogászok, orvosok és még annyi minden egyéb. De akkoriban sajnos egyedül ez a film képviselte őket

– mondja visszatekintve Jodie Foster arról, hogy az 5 Oscar-díjat nyert film hogyan járult hozzá annak idején a transzneműekről kialakult negatív kép erősítéséhez.