Nem csalás, nem ámítás! Vagy talán mégis? Az állásinterjúkon hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat, hosszútávon azonban nem célravezető, ha félrevezetjük a kedves HR-es kollégát.
Adott egy álláskereső, akinek az álomcége Informatikai szakembert keres. Mivel alanyunknak minden vágya, hogy ennél a vállalkozásnál dolgozzon, szegényes tudással ugyan, de jelentkezik a pozícióra. Az interjún jobban fényezi a szakértelmét, mint egy polírizógép a padlót. Sikeresen el is adja magát, így alkalmazzák. Az első két hétben ugyanakkor olyan komoly károkat okoz a cég számítástechnikai infrastruktúrájában, hogy eltanácsolják.
Ebben az esetben szereplőnknek szerencséje volt, ugyanis az okozott kár miatt keményebben is felelősségre vonhatták volna.
A Psychology Today cikke szerint teljességgel érthető, ha fényezni akarjuk magunkat egy jól fizető állás megszerzése érdekében. Ugyanakkor minél inkább elragadtatjuk magunkat, és kapjuk meg ennek köszönhetően az állást, annál sikertelenebbek és boldogtalanabbak leszünk.
Egy igazán sikeres állásinterjú kulcsa, ha úgy kezeljük, mint egy randevút, amelynek során a partnerrel őszintén próbáljuk felmérni, hogy passzolunk-e egymáshoz. A legjobb példa erre, ha egy vállalat olyan kollégát keres, aki jól dolgozik csapatban. Bár a valóságban mi inkább az önálló munkavégzést preferáljuk, az állás megszerzése érdekében azt állítjuk, hogy imádunk másokkal közösen dolgozni. Ha felvesznek, feltehetőleg hamar elszáll a boldogságunk és a motivációnk, amikor azzal kell szembesülnünk, hogy kénytelenek vagyunk együttműködni a csapattársainkkal.
Kritikus fontosságú, hogy egy jelentkezés és interjú során teljesen őszinték legyünk az erősségeinkkel, gyengeségeinkkel és a preferenciáinkkal kapcsolatban. A munkaerőt kereső cég ugyanis ezek alapján fogja monitorozni, hogy illünk-e, nemcsak abba a munkakörbe, de az adott közegbe is. Hogy az állításaink és az ő igényeik alapján hatékonyan és boldogan teljen a közös munka.
De mi a helyzet a gyengeségekkel?
Többnyire hajlamosak vagyunk elfeledkezni a gyengeségeinkről, mert erősnek, mindentudónak szeretnénk látszani. Jobb taktika azonban, ha tükörbe nézünk, és magunknak, valamint az interjúztatónknak is bevalljuk még a legszélsőségesebb gyengepontjainkat is.
A pszichológiai portál a következő példát hozza:
Tegyük fel, hogy az álláskereső az elmúlt 10 évét börtönben töltötte fegyveres rablás miatt. Csábító lehet azt állítani, hogy független tanácsadóként dolgozott, referenciának pedig tulajdon barátait jelöli meg.
Ez nem csak, hogy nem etikus, de nem is tisztességes sem a munkáltatóval, sem azokkal a jelentkezőkkel szemben, akik tiszta lelkiismerettel jelentkeztek az adott állásra. Ezen felül már önmagában az sem nyűgözhet le egy vállalatot, ha valaki tíz éven keresztül független tanácsadással foglalkozott. Akkor sem, ha mindenféle mesét kitalál a sikereiről. Inkább csak megmosolyogtatja a HR-est, aki inkább elkezdi sorra venni a „referenciákat”. Ezzel szemben a munkáltató helyzetébe képzelve magunkat felettébb érdekes érzéseket kelthet bennünk a következő fiktív levél. Talán a radikális őszinteség a legjobb taktika?
Gyanítom, az lesz az első gondolata, hogy a szemétbe dobja a jelentkezésemet, miután elolvassa, hogy fegyveres rablásért börtönben ültem. Nem hibáztatnám érte. Ugyanakkor, ha esetleg az ön életében is előfordult már, hogy valaki lehetőséget biztosított, mikor a legégetőbb szüksége volt rá, talán megfontolja, hogy interjút készítsen velem? Mint a legtöbb ex-bűnöző, én is azt mondom, hogy soha többé nem követek el hasonlót. De én igazán hiszem is ezt. Senkitől semmi másra nem számítok, csak egy belépő szintű munkát szeretnék, és egy lehetőséget arra, hogy egy megbízható, őszinte és kedves fickóként bizonyíthassak, amilyennek a botlásom ellenére mondanak. Az álláshoz szükséges kompetenciákkal rendelkezem, ezt a következőkkel tudom alátámasztani: [...]. Köszönöm, hogy végigolvasta a jelentkezésemet, és fontolóra vesz egy interjút.