Míg atombombával egy város, addig ezzel a fegyverrel akár egy kisebb ország is eltörölhető a Föld színéről. A pusztító eszközt az amerikaiak fejlesztették ki az '50-es években, ám az oroszok gyártották le belőle az eddigi legnagyobb példányt.
Az atombomba az energiát a nehézatomok hasadásából nyeri. Az atomokat neutronokkal bombázzák, így azok két vagy több részre szakadnak, miközben hatalmas energia és még több neutron szabadul fel. Utóbbiak újabb atommagokat hasítanak szét, így kialakul egy láncreakció.
Bár olcsóbb és elérhetőbb technológia, a felrobbantható anyagmennyiségnek van egy felső határa, ellentétben az Egyesült Államokban tesztelt
HIDROGÉNBOMBÁkkal, amelyek rombolóerejét 10-15 ezer kilotonnásra becsülték,
szemben a második világháborúban Japánban ledobott atombombák 15-20 kilotonnás erejével.
A hidrogénbomba működése az atoméhoz képest a magfúzióra épül, amelynek során a Napban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan a hidrogénatomok héliummá egyesülnek az irgalmatlan nyomás és hőmérséklet alatt. Ezt a nyomást és hőmérsékletet mesterségesen úgy érik el, hogy a hidrogénbombát egy, az azt körülölelő atombomba felrobbantásával hozzák működésbe.
Mindeközben nagyságrendekkel több energia szabadul fel, mint 'pusztán' egy atombomba felrobbanásakor.
Bár rombolóereje jóval nagyobb, mint egy atombombának, a hidrogénbombát nehezebb beindítani és kifejezetten költséges technológia. Ennek ellenére később az oroszok is belevágtak a fegyver fejlesztésébe, és létrehozták minden idők legnagyobb hatóerejű nukleáris fegyverét:
a 20 tonnás, 8 méter hosszú és 2 méter széles, úgynevezett Cár-bomba hatóerejét 50 megatonnára növelték,
amelynek pusztító ereje a Hirosimára ledobott atombombáénak több, mint 3 ezerszerese.
A bombát a szovjetek egy 1961-es kísérlet során felrobbantották. A detonáció még 100 km-es távolságból is harmadfokú égési sérüléseket tudott okozni, 1000 kilométeres távolságból is látható volt, a lökéshullámok pedig háromszor kerülték meg a Földet.