Izgalmas, bizarr, megbotránkoztató és megmosolyogtató munkahelyi élményeiről vallott idén kiadott Fly Girl (Repülj kislány) című könyvében az egykori amerikai légiutas-kísérő, Ann Hood. A kötet kapcsán a CNN készített vele interjút.

„Bár pokolian szexista volt a légiutas-kísérő létforma, mégis azonnal a rabjává váltam, hiszen az ember lányának mégiscsak olyan munkája van, amellyel világot láthat”

– vallott a szakmáról az egykori stewardess, aki 11 évesen kezdett el érdeklődni a repülés iránt. Az egyetemen 1978-ban végzett, utána önéletrajzával azonnal bombázni kezdte a nagyobb légitársaságokat. Végül tizennégyezer jelentkező közül a 2001-ben az American Airlines által felvásárolt Trans World Airlines vette fel légiutas-kísérő programjába, ahol összesen 560-an kezdték meg a képzést

„Ebben az időben nem csak azon múlt, megfeleltél-e vagy sem, hogy hány nyelven beszélsz vagy épp mennyire vagy találékony.

A jelentkezésünkkor minden légitársaság küldött egy diagramot, amelyen az adott magassághoz megadták a maximális súlyt. Ha ebből valaki kilógott, azt nem is interjúztatták. Mindannyiunknak kötelességünk volt megtartani azt a testsúlyt az évek során, amellyel felvettek. A mai napig élénken él bennem, hogy egy kollégámat azért rúgták ki, mert kilógott a súlyhatárból. A legborzasztóbb az egészben, hogy ezt a korlátozást csak a kilencvenes években szüntették meg”

– árulta el Hood, akinek szavait a colore.hu szemlézte. Az egykori légiutas-kísérő emlékeztetett: akkoriban igencsak szexista szemlélettel tekintettek a stewardessekre.

„A hetvenes évek végén a légiutas-kísérők még mindig „csak” gyönyörű, szexi díszeknek számítottak a pilóták mellett, s továbbra is

élesen élt a fejekben a férfi utasokkal flörtölő, miniszoknyás stewardessek sztereotípiája.”

Az utazóközönség ugyanakkor rengeteget változott az elmúlt 40 évben. Míg manapság mondhatni „felhigult", addig akkoriban csak a kiváltságosok engedhették meg maguknak, hogy repülőre szálljanak.

„A repülővel való közlekedés akkoriban különlegesség számba ment. Az emberek csinosan szálltak fel a gépre, élénken megmaradt bennük a kiszolgálás, az ételek, összességében az élmény. Akkoriban egy Ralph Lauren által tervezett egyenruhában dolgoztam, az első osztályon ízlés szerint főztek az utasoknak, akiket gyakran név szerint ismertünk. Szintén az első osztályon választhattak az orosz kaviár és a homár között, amelyhez Dom Perignont kortyolgathattak. Mára az egész procedúra teljesen lelketlenné vált” 

– fogalmazott Ann Hood, aki pályafutása alatt nem egy szexuális légyottnak, valamint bizarr eseményeknek is szem-, illetve fültanúja volt.

Mind közül szerintem az a nő vitte a pálmát, aki az első osztályon szoptatta a macskáját. Mint egy kisbabát. 

Vagy az a srác, aki egy szál alsónadrágban és nyakkendőben utazott, mert nem akarta összeráncolni az ingjét és a nadrágját egy állásinterjú miatt. A 747-es frankfurti járaton pedig volt egy férfi, aki biciklivel közlekedett a folyosón. [...] Nem volt ritka, hogy a nagy nemzetközi járatokon egy férfi bement a mosdóba, az ülőpartnere pedig csatlakozott hozzá néhány perccel később. 

Az is megesett, hogy a nagyobb járatokon a repülők ötüléses, középső szakaszában ketten elbújtak a takaró alatt. Előfordult, hogy én is randizgattam utasokkal, de az általában katasztrofális véget ért.

’82-ben aztán találkoztam egy sráccal a San Francisco-New York útvonalon. Öt évig voltunk együtt. [...] Összességében azt mondanám, hogy a munka 80%-a szórakoztató volt.”