A pandémia alatt 15%-kal emelkedett az anorexia gyakorisága, az egyéb evészavarok is egyre több embert érintenek, sőt új típusok jelennek meg. 

Túry Ferenc pszichiáter a Mindennapi Pszichológia Magazinban ad tanácsokat az érintetteknek arról, hogy miként tudnak segíteni önmagukon.

Anorexia, bulimia, elhízás, falászavar - a legismertebb evészavarok ezek, ám mellettük számos altípus is megjelent az elmúlt időkben, gyakoriságuk pedig folyamatosan emelkedik. Túry Ferenc, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének professzora szerint az önsegítés hasznos lehet, főleg azoknak, akiknek plusz önbizalmat ad, ha saját erőből oldják meg a problémáikat, vagy „rejtőzködnek” és ódzkodnak az orvos felkeresésétől.

Ma már sokféle egyénileg is használható önsegítő kalauz ismert, illetve okostelefonos applikációk is léteznek. Ezekben gyakran jól kidolgozott programokkal találkozhat a segítségre vágyó, de betegsége miatt rejtőzködő személy. Egyszerű, önállóan is alkalmazható módszer például atünetnapló írása, amely során kiemelt figyelmet kap az önmegfigyelés, a tünetek dokumentálása, és az állapotváltozás követése.

Közhely, de igaz, hogy a szó elszáll, az írás megmarad – ha le kell írni a tünetek változását, világosabban követhető a betegség alakulása. Ráadásul rejtett összefüggések is előjöhetnek arról, hogy a tünetek milyen körülmények között jelentkeznek

– fejtette ki a MiPszi hasábjain Dr. Túry. A szakember szerint fontos, hogy a beteg és családja alaposan megismerje az adott zavart. A könyvek, hiteles internetes források és a média is sokat segíthet, enyhébb zavaroknál az önsegítés ezen formái hatékonyak lehetnek.

Ráadásul minél több információhoz jut a beteg a saját állapotáról, annál könnyebb segítséget kérnie, legyen az családtag, vagy külső segítő.

Az önsegítés módjai között a leghasznosabb a csoportos forma, ekkor az egyéni gyógyulás helyett a közösség összetartó erejét hívjuk segítségül, ám nem mindegy, hogy ezt milyen keretek között tesszük meg. Túry professzor a vezetett önsegítő csoportokat javasolja, vagyis az olyan megoldást, ahol az érintettek mellett külső támogatás is van. Enélkül ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy a betegek megtanítják egymást környezetük „becsapására”, vagy más trükkökre, amelyek végső soron a gyógyulást nehezítik.

Vannak olyan csoporttagok, akik a változás igazi szándéka helyett csak panaszkodnak, egyfajta álarcot vesznek fel, s némi büszkeséggel beszélnek arról, hogy ők milyen komoly zavarral küzdenek

– magyarázta a szakember.