Otthon ugyanaz van mint ’77-ben, csak most más előjellel

Folyatjuk olvasónk, Dániel történetét: új írásában azt osztja meg, milyen élmény volt Németországban szakmai gyakorlatot szereznie. Tapasztalatai szerint az északnémetek sokkal barátságosabbak, mint ahogy gondolnák róluk.

Ahogy az első posztomban már megírtam, külföldre távozásom egyik fő mozgatórugója egy Németországban töltött gyakorlat volt. Második posztomban ennek élményeit osztom meg.

Az otthoni alapképzés elvégzésének egyik feltétele volt egy szállodai szakmai gyakorlat, amelyet vagy egy az iskola által kijelölt magyar szállodában, vagy egy általam választott külföldi szállodában kellett eltölteni. A választásom egy ottani magyar ismerősöm miatt esett Hamburgra, gyakorlati helyet pedig egyszerűen úgy kerestem, hogy a rövid bemutatkozó levelemet elküldtem a szóba jöhető szállodáknak. 

Körülbelül 50 email után csengett is a telefon, az egyik szálloda személyügyese hívott, hogy mehetnék hozzájuk, csak mielőtt igent mond, szeretett volna hallani, hogy tudok-e németül. A pincérkedéshez, úgy látszik, elég volt akkori, gyér nyelvtudásom, ugyanis a gyakornoki szerződés postafordultával érkezett.

A nagy számok törvénye, ahogy ebben az esetben, úgy később is érvényes volt, körülbelül 30-40  pályázat után jött az első telefon, hogy mehetek interjúra. A konklúzió: 

A gyakorlatért fizetés nem, csak szállás és étkezés járt, sőt, a szerződésben még a munkaidő sem volt rögzítve. Az első hét után már értettem, miért: nem voltak ritkák a 14-16 órás munkanapok. A szálloda egy három Michelin-csillagos étteremmel rendelkező luxushotel volt,  városszerte több étteremmel. Gyakorlatom során ezek mindegyikében dolgoztam, általában az egyszerűbb pincérmunkákat bízták rám.

A közvetlen kollégákkal, főnökökkel jó viszonyt ápoltam; amint látták, hogy akarok dolgozni és tanulni, egyből befogadtak, és mindenben támogattak. Nem számított még az sem, hogy az elején sok poharat, és egy félraklapnyi italszállítmányt törtem össze. Többükkel a mai napig tartom a kapcsolatot, ha utam egy-két évente Hamburgba vezet, mindig találkozom velük. 

Egyedül a konyhában dolgozókkal volt nehezebb kijönni, ám komoly problémáim velük sem voltak. Azt, hogy végül is ők is kedveltek, az utolsó munkanap előtti eligazítás mutatta meg: mindenki kijött a konyhából és egyenként átölelt, valamint átnyújtottak egy utalványt, amivel engem és családomat is meghívták az étterembe vacsorázni. Mondhatni, hogy ez egy étteremben nem nagy kunszt, ám tekintve, hogy a számlák végösszege általában egyhavi magyar fizetés volt, örültem neki. 

A heti két szabadnap szerencsére a gyakornoknak is járt, ezeken a borravalóból fedeztem fel a környéket, illetve utaztam a fent említett ismerősömhöz, aki szintén sok szép helyre elvitt. Őt az esti borozások alkalmával kérdeztem, hogyan látja 35 év elteltével a magyarországi helyzetet . A válasza rövid volt, talán ezért is maradt meg bennem:

otthon ugyanaz van mint ’77-ben, csak most más előjellel.

Az északnémetekről talán sokaknak elsőre a zárkózottság jut eszébe, ez azonban nem igaz, a többségük nyitott, barátságos és érdeklődő. A mentalitásbeli különbséget azonban érezni. Az egyik kis vasútállomáson, ahol gyakran megfordultam az egyik reggel nem működött az automata. Én persze örültem, mert a végállomás csak három megállóra volt, így ha nem ért oda hozzám a kalauz, ingyen volt az út. A sorban mögöttem álló hölgy azonban már más véleményen volt, aggódva sóhajtott fel, hogy bizony telefonálni kell a vasúttársaságnak, mert így mások sem fognak tudni jegyet váltani, és már nyúlt is a mobilja után. 

Egy másik kedves jelenet az volt, amikor a késő esti zárás után elköszöntem az étteremvezetőtől, aki épp az irodában számolta az aznapi bevételt. Előtte halmokban a papírpénz, ahogy a székével megfordult, hogy jó éjszakát kívánjon, kivett a kupacból egy 50 euróst és a kezembe nyomta: „a vonatjegyedre.” (Tudta, hogy másnap utazom az ismerősömhöz.)

A gyakorlatról új tapasztalatokkal, és egy jó jellemzéssel tértem haza. És valóban, a hamburgi hotel neve az önéletrajzomban előnyt jelent: ha a szakmában pályáztam, idáig mindig megkaptam a kívánt állást. Azon szaktársak többsége, akik a gyakorlatot hozzám hasonlóan külföldön töltötték, röviddel az egyetem után szintén elmentek otthonról. Az utóbbi egy-két évben pedig már azok közül is sokan, akik nem.