Nemrég közöltük Berta nevű olvasónk levelét arról, milyen tapasztalatokat szerzett emigrálás után a már többé-kevésbé régóta Németországban élő magyarok kölcsönös segítőkészségéről. Azóta több olvasónk megírta nekünk tapasztalatait arról, hogyan élnek, illeszkednek be a helyi közösségekbe azok a magyarok, akik úgy döntöttek, tartósan külföldön telepednek le. A múltkori folytatás után ezekből a levelekből idézünk most.
Egyikük szerint a történet jellemző, de korántsem reprezentatív. „Amikor az ember egy idegen országba költözik, természetesen megpróbál a honfitársai segítéségével boldogulni, megtalálni a megfelelő infókat. Egy-két év után viszont remélhetőleg az ember megtalálja a saját közösségét, barátságokat alakít ki és nincs már szüksége ezekre a külföldi magyar csoportokra csak azért mert magyarok.
Adott azonban egy olyan, vélhetőleg kisebbséget alkotó, de jelentős kivándorló tömeg, aki nem találja meg a helyét a választott hazájában. Nem beszéli a nyelvet, nem alakít ki kapcsolatokat nem magyarokkal. Ezek az emberek aztán „klikkesednek” a magyar közösségek körül, és ezen közösségekben aztán többnyire (de nem kizárólag!) dúl a negativitás, hiszen aki nem illeszkedik be, ritkán jut egyről a kettőre.
Természetesen vannak olyanok is, akiket a segítő szándék vezérel (mint az eredeti levél íróját is), de erről az ember meglehetősen gyorsan leszokik. Így jártam én is. Miután írtam egy nagyon részletekbe menő, mindenre kiterjedő leírást arról, hogy mit merre mennyi, elárasztottak a mindenféle levelek hogy keressek az illetőnek lakást, munkát. Az emberek többsége nyilván megértette, hogy sem ingatlan-, sem állásközvetítő nem vagyok, nincsenek ilyen irányú kapcsolataim, de azok akik a sült galambot a szájukba várták, még mindig többen voltak mint ami elviselhető. Ez nyilván szintén hozzájárul az éppen érkezők iránt tanúsított kevés türelemhez, ha látszólag triviális kérdések merülnek fel.
Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy vannak olyan magyar közösségek, online és offline, ahol valaki felvette a kesztyűt, és moderálta a beszélgetést, szabályokat alkotott, és ezek a közösségek jól is működnek. Ez részben városfüggő is, de részben egyszerűen kicsit körül kell nézni, hogy melyik Facebook-csoport milyen” – tárta fel a jelenség hátterét neve elhallgatását kérő olvasónk.
Lajos, rövid üzenete alapján, csak rossz tapasztalatokat szerzett. Azt írta: „a leírtakkal tökéletesen egyetértek. Én elbújok, meg sem szólalok. Sok pénzem bánja már a szívességtételt. És való igaz, még meg is sértődnek (nem kicsit), ha abbahagyom a segítségnyújtást!”
Szerencsére jó élményről is beszámolhatunk. Zsolt nyolc éve él Olaszországban, és levele megerősíti a posztunk elején olvasható üzenet lényegét: igen, vannak, akik nehezen illeszkednek be, de aki igyekszik a maga erejéből boldogulni, illetve kölcsönösségen alapuló kapcsolatokat alakít ki, jó közösségben találhatja magát. (Természetesen bárki érezheti magát egyedül, vagy elveszettnek önhibáján kívül is – ha hasonló helyzetbe kerülnek, megköszönjük, ha megosztják velünk, hátha üzenetük közlésével sikerül társaságot találni.)
„Az otthon nem túl virágos helyzet, növekvő igényeim miatt úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom külfölddel. Akkori új kapcsolatommal jöttem külföldre, akinek már volt előző évekből tapasztalata.
Semmi szakmai elvárás nem volt, csak egy kötetlen beszélgetés - természetesen a szokásos, hol dolgozott milyen munkakörben szeretnének elhelyezkedni... Szállás, étkezés a hotelben, teljes ellátással. Ismerkedtünk magyarokkal, bekerültünk egy társaságba - aki kicsit más volt, nem fogadták be. 20-30 fős baráti társaság alakult ki (szlovákok, magyarok, helyiek ) soha semmi vita, mindenben segítettük egymást – kölcsönösen! Együtt buliztunk, karácsony, születésnapok…
Az évek alatt szétváltak útjaink, elkerültünk máshova, a régi barátság a mai napig él, levelezünk, olykor összejárunk... de ugye ott van az ellenpélda is. Találkoztunk jó néhány emberrel, aki olyan volt, mint az előző cikkekben – „segíts munkát találni”, de nem beszélnek nyelvet, mindent elvárnak, semmi hála érte. Volt, akivel befürödtem: jó ismerőst kihoztam, intéztem neki munkát, elintéztem mindent, csak dolgoznia kellett. Nem tetszett neki, hazament szezon közben - ez természetesen rossz fényt vetett rám a főnök előtt…
Soha többet nem segítek senkinek, csak családtagoknak. Nem könnyű belekezdeni, mondjuk nyelvtudás nélkül eszembe nem jutott volna külföldre költözni. Amikor egy mi a neved kérdést sem ért az ember, elég körülményes bármibe is belefogni… Valóban nem összetartóak a magyarok, de mindig van kivétel, csak meg kell találni a bizalmi partnereket.
A némettanári diplomámmal nem valószínű, hogy mosogatok, holott az első szezonban volt benne részem, de én végigjártam a szamárlétrát a jelenlegi főpincér posztomig. Ezt persze az otthoniak nem tudják. minthogy azt sem látták hogy a párom az első 2-3 szezonban mennyi szobát takarított ki, hogy megvegye álmai autóját (Insignia)... csak az irigység és a rosszindulat... De mit is vár az ember, a magyar helyzeteket elnézve.... Táplálják belénk egy életen keresztül :(
Személy szerint nagyon szeretünk itt élni, van állandó lakcímünk. Nincs honvágy, barátok itt is vannak, az évi 3-4 hét otthon nem elég, de elviselhető. Van internet, videó hívások a szülőkkel, nem is tervezünk Magyarországra visszajönni. Családot alapítani is kint szeretnénk.”
Amennyiben önöknek is vannak ebben, vagy más, hasonló témában tapasztalatai, továbbra is szívesen várjuk leveleiket! Köszönjük!