A gleccsert mindig úgy képzeltük, mint valami rejtélyes, hideg, veszélyes valamit, ami csak nagyon magasan, nagyon nagy hegyek között van, vagy a természetfilmes csatornákon, ahol gazdag turisták sétahajókról nézik ahogy ugrándozó bálnák mellett Grönland északi sarkhoz közelebbi végén a tengerbe esik belőle egy-egy darab. Vagy nagyon régen, a jégkorszakban.
Ehhez képest a tengertől simán fel lehet sétálni a kontinentális Európa legalacsonyabban fekvő gleccsernyelvéhez. Rendben, Norvégiában járunk, és a sarkkörtől északra, de messze nem nagykabátban, és nem is megfizethetetlen sétahajón.
A Svartisen gleccser nyugati feléről van szó, ez Norvégia második legnagyobb gleccsere. Az elnevezés sötét (fekete) jeget jelent, mert a gleccser régi jege sokkal sötétebb, mint a friss hó és jég. A gleccser Engenbreen elnevezésű nyelve szinte a tengerszintig nyúlik le. 3-4 kilométert kell gyalogolni mindössze, és ennek nagy része olyan lapos, hogy biciklivel is megtehető.
Utána némi szintet le kell gyűrni a jégig, de a gleccser által simára gyalult kőtenger rétegeit látva úgyis egyik ámulatból a másikba esik még a magunkfajta nagyon nem geológus turista is. A gleccser sötét jégtömegének méretével, és (vigyázat, szóvirágklisé következik!) hideg leheletével szembesülve a lenyűgöződés csak fokozódik.
Tovább is lehet mászni még egy kitett hegygerincen, az ezer méternél magasabban fekvő jégmező szélén lévő hegyi menedékházig. Erre sajnos nem maradt időnk, kulcsa pedig csak a norvég turistaszövetség tagjainak van, de az út egy részét azért (nem csak) a képek kedvéért megtettük.
