A szárított hal nem szép látvány. Sokak szerint nem is finom. Mégis, a szárított tőkehal volt az, ami Bergent, Norvégia délebbi részén a híres, gazdag és hatalmas Hanza-városok sorában az egyik legfontosabbá emelte a tizenharmadik században.
Abban az időben a szárításon kívül nem volt sok más tartósítási lehetőség, a hal pedig fontos tápanyagforrást jelentett egész évben. Bergen a középkori Norvégia fővárosa volt, de tőkehalat nem lehet fogni a környéken.
Akkor hogy is lett ez a város a tőkehalkirály? Nyilván sokat számított a stratégiai elhelyezkedés. Jó a kikötője, és a környék szigetvilága megvédi a viharoktól. A csapadéktól ugyan nem, állítólag egy évben csak hatvan olyan nap van itt, amikor nem esik az eső.
A meleg tengeráramlatok miatt a kikötő általában nem fagy be, és egész évben hajózható marad. Nem csoda, hogy a kor német kereskedői itt alakították ki bázisukat. Északról, főleg a Lofoten-szigetek környékéről érkezett a hal, és Bergenen keresztül ment délre. Az akkori tipikus Hanza-házak itt a mai napig megmaradtak a kikötő mellett, Bryggen (Rakpart) néven a város legfontosabb turisztikai vonzerejét képzik.
Szépen rendben is tartják őket, és a turisták vásárlási szokásaihoz alakították a kereskedést, tereket az egykor raktárként és a kereskedők lakóhelyeként is szolgáló keskeny, hátrafelé hosszú házakban. Halat is árulnak, kicsit arrébb, a halpiacnak csúfolt gyorsbüfésoron. Itt egy-két helyen még szárított tőkehal is lóg, de a modern, hűtött szállítási láncok korában valahogy mindenki inkább a friss lazacot választja.
