Ha egy olyan országot nézünk, aminek a területe csak kicsivel több, mint , mint három Magyarországé, de a CIA ténytára szerint a második leghosszabb tengerpartja van, akkor sejthetjük, hogy ott fontos a hajózás.
Ha azt is hozzátesszük, hogy Norvégiáról van szó, tehát a partszakaszok nem kis része a sarkkörön túl van, ami pedig nem, az is zegzugos, fjordokkal szabdalt, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy nagyon fontos a hajózás.
Nem is véletlen, hogy már nagyon régen elkezdték kiépíteni az ehhez szükséges infrastruktúrát. Itt persze nem csatornákat kellett vágni, hanem a tájékozódást segíteni. Az ország legdélebbi pontján, a Lindesnes-fokon 1656-ban építettek először világító-állomást.
Rendben, fontos nemzetközi hajózási útvonal volt már akkor is, a Balti-tenger bejárata Dánia és Norvégia között, de komoly nehézségek árán lehetett csak üzemeltetni. Gondoljunk bele, hogy ugyan 1822-ben széntüzelésre álltak át, még ahhoz is milyen mennyiség kellett. Ma már elektromos a fény, de még mindig állandó személyzet lakja a torony melletti őrházat.
A jelenleg üzemelő torony öntöttvas, 1915-ben állították, de a régi torony Fresnel- lencséjét kapta meg és használja a mai napig. A második világháborúban a német megszállás alatt egy kis erődítményt építettek a torony köré és alá. 1920-tól 1988-ig ködkürt is üzemelt a toronynál. A hajók ma már radarral és GPS-szel tájékozódnak persze ködben, de ünnepi alkalmakkor még megszólaltatják.
