Az örökrangadókon, a Costákon és a fapadosok által repült tengerparti városokon túl, Andalúzia belsejében, ahol 1492 óta újra a kurtafarkú malac túr, van egy mór csodakastély, amit minden valamirevaló délspanyol körutazás a menetrendjének zászlajára tűz: a granadai Alhambra.
De olyannyira, hogy az egyszeri független utazónak komoly nehézséget okoz a bejutás! Legjobb, ha 3-4 hónappal előre tudja az ember, hogy pontosan melyik nap érkezik majd, és az Alhambra hivatalos weboldalán megveszi a jegyeket, különben elfogynak, és a helyszínen se lehet már kapni az adott napra.
Granada szép fekvésű város, ráadásul az itteni kocsmák nagy része egyedülálló módon szigorúan ragaszkodnak ahhoz a hagyományhoz, hogy az italhoz jár egy némi kaja, tapas néven, külön felár nélkül, így a kisebb étkű iszákosok pár ital mellett jól is lakhatnak.
De vajon az ibériai félsziget mór birodalmainak keresztény rekonkvisztának legtovább ellenálló részének, a Naszridák fővárosának erődje és palotái megérik-e a jegyért való küzdelmet a modern technika és a spanyol bürökrácia nem éppen előnyös összefonódásával és a viszonylag borsos árat?
Sajnos akárhogy is próbálnánk bizonygatni az ellenkezőjét, igen. A Naszridák királyi palotájába óra-percre szól a jegy, ez a fénypontja a látogatásnak és nem is érdemes kihagyni (pedig több időpontra elérhető és olcsóbb az ezt nem tartalmazó jegy).
A palotaegyüttes fekvése, a belső terek hangulata feledteti a nehézségeket egyébként, pedig vannak: ha nem akarunk például a (különáras és külön előre foglalandó) hangos idegenvezető kütyükkel bajlódni, akkor készüljünk utikönyvvel, mert azon kívül semmi információ nincs kirakva, nemhogy angolul.
Az Alcazaba névre hallgató fellegvár is élmény, a nyári palota, a Generalife és kertjei is gyönyörűek, de a műemlékvédelem és/vagy a gyors áthaladás érdekében csak annyi részük bejárható, amennyi feltétlen szükséges ahhoz, hogy az ember ne nagy hiányérzettel távozzon.
