Vastag Csabáról az utóbbi időben kiderült, hogy a rajongói hajlamosak egymásnak esni, és már attól is lehet tartani, hogy benne tesznek kárt – nemrég gyanús körülmények közt érte kétszer is defekt a kocsit, amellyel fellépésről fellépésre utazik. Szerencsére nemrég kapott egy díjat, úgyhogy megkérdezhettük arról, mit szól a felfokozott érdeklődéshez.

Igyekszel elkerülni, hogy sörrel a kezedben fotózzanak. Miért?

Fontos a gyerekeknek jó példát mutatni. Egyrészt van egy keresztlányom, aki nem szeretném, ha így látna, másrészt a gyerekek a felnőttek világát, úgy tűnik, kényszerűen, túl korán kezdik el megismerni. És ez nem biztos, hogy érdemes ezt csinálni.

Igen, de most kaptál díjat a Playboytól.

De azért ez a mégiscsak a legminőségibb lap a kategóriájában. Ez egy vicces, jófej dolog, nincs ebben semmi gáz. És köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott, és emiatt nyerhettem. A díjak egyébként nekem önmagukban nem fontosak – azt lehet kapni a boltban is – , csak akkor, ha van mögöttük valami. Például a szakmai díjak, a háromszoros Fonogram-díjam, ami egy objektív elismerés, nem arról szól, hogy hogy nézel ki, vagy milyen cipőt hordasz. Nekem ezek nagyon fontosak, mert zenéléssel foglalkozom, nem azzal, hogy a kocsiból kikönyökölve kacsintgassak. Ha ezt valaki megérti, azt nagyon szépen megköszönöm.

Énekesnek, előadóművésznek tartod magad, vagy inkább zenésznek?

Furcsa, hogy nagyon sokan nem így gondolják, de nekem zenekarom van. Tizennégy éves korom óta vannak zenekaraim, nyolcat-tízet sikerült már megalapítani és feloszlatni. Ilyen típus vagyok, szeretek együtt zenélni.

De mennyire veszed ki a részed a zenekészítésből?

Nagyon. Én írom – szerzőtársakkal – a dalokat, és a szöveg nagy részét is. De például az előző albumnál volt olyan dal, aminek három hétig írtam a szövegét, és a végén éreztem, hogy megírtam a saját Show must go onomat, a We are the championst. Majd a gitárosunk hazament, leült, megivott egy üveg bort húzóra, és megírt egy sokkal jobb dalszöveget, mint amit én valaha is írhattam volna. Szóval nekem a végeredmény fontos, a közös igazság, és ha nem az enyém lett a legjobb, leszarom.

Ez meglepően szerényen hangzik.

Húsz éve csinálom. Szerintem a szerénység idővel nem elmúlik, hanem megjön. Nagyon sokan mást hisznek rólam, mint amilyen igazából vagyok. De ez ellen nem tudok küzdeni, és nem is akarok, mert nem érek rá. A magam dolgát csinálom, és ha valaki eljön hozzánk, és megnéz minket, az számít. De médiakonvenciókból táplálkozó, az alapján ítélkező emberekkel nem lehet mit kezdeni. Nekem nem az a lényeg, hogy a kommentelőid mit írnak a cikked alá.

Az elmúlt egy hónapban naponta négy-öt óránál többet nem aludtam, szerintem ez látszik is. Úgy nézek ki, mint egy rakás szar, de nem érdekel, egyáltalán. Szöveget írtam, illesztettem zenére, hangszereléseket csináltam, ezzel foglalkozom. Az, hogy többen ismernek, mint egy átlagembert, csak egy körülmény, ugyanúgy dolgozom, mint régen.

Mit mondanál annak, aki ugyanezt akarja csinálni? Merre induljon?

Dolgozzon nagyon sokat. A munkát nem lehet kispórolni semmiből. Az a baj, hogy nagyon sokan lebecsülik a tehetségkutató műsorok szereplőit, de én mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy menjen el egybe, mert ez egy objektív fórum, ahol meg tudsz úgy mutatkozni, amilyen te vagy, valójában. Elfelejtik, hogy több nagy név, még a Pokolgép is indult ilyen műsorban. Nagyon sok előadót ismerünk ebből a közegből, csak aztán elfelejtjük, mert befutottak, ezzel legitimizáltuk őket, és úgy már jól van. Ezek jó dolgok igazából, ha van mit mutatnia, akkor így meg tudja mutatni. Ennyi.

Az utóbbi fél évben nincs olyan hét, hogy ne jelenne meg cikk arról, mennyire odavannak érted a nők.

Ez abszolút nem volt tudatos, nem volt megbeszélve.

Igen, de aztán jött egy kiírás a Facebookon...

Ez viszont tudatos menedzsment-kommunikáció volt, a menedzserem írta ki a saját oldalára. Lehet, hogy hihetetlen, de mi nem hívogatjuk fel a Blikket, hogy helló, van egy sztorim – csak üzentünk azoknak, akik remélhetőleg ezek után veszik a lapot. Vannak olyan esetek, események, amelyek engem zavarnak, vannak folyamatban lévő ügyek, és ha ezeket elmesélném, az személyiségi jogokat sérthetne. De nem engem bántanak – engem az bánt, hogy ők bántják egymást, és ez már jó pár éve tart. Magamat nem féltem, és nem arról van szó, hogy hülye liba módjára attól kezdenék jajongani, hogy rám néztek a lányok. Ők egymással kerültek olyan fizikai kontaktusba, ami nem méltó sem a közeghez, sem.. igazából semmihez. Viszont maguktól ezt nem rendezik.

És aztán hazamész a munkából, leülsz a kanapéra, és mindezt kint tudod hagyni?

Nem, mert a házam előtt is ott állnak. Engem ez alapvetően nem zavar annyira, de amikor hajnali hatkor hazaérek, akkor nem arra vágyom, hogy valakivel húsz percen keresztül még egzakt módon beszélgessek, képben léve mindennel, hogy mi és hogyan történt a két héttel ezelőtti koncerten. De engem ők nem zavarnak, nem bántanak, az bánt, hogy egymással civakodnak, és egyre durvábban. Az internet szabadsága nagyon sok mindent megenged mindenkinek – és ők hazudnak egymásnak. Van, aki azt mondja, hogy gyereke van tőlem, és együtt él velem, valaki elvált a férjétől, mondván, hogy hozzám költözik. Nagyon sokakkal találkozom, és az emberek ilyenekkel húzzák egymást. És amikor ez elkezd nemcsak etikai, hanem anyagi károkat is okozni, akkor a menedzsment közbeszól. Ez történt.