horoszkóp
DSC9591

D. Tóth Kriszta: "Nem az ápolatlanságot ünneplem, hanem a valóságot"

2019.04.10. 10:17

Hat évvel az első megjelenése után ismét kiadják D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak című könyvét, melynek központjában édesanyja korai halála és a meg nem élt lehetőségek állnak. A főszerkesztő/riporterrel nemcsak a könyvről, de a WMN-ről és az Elviszlek magammal-ról is beszélgettünk.

Bár az Elviszlek magammal-ról mindenkinek te jutsz az eszébe, a videókban mégsem te vagy a középpontban, hanem a vendégeid. Hogyan sikerült ezt az egyensúlyt megtalálnod?

Nagyon örülök, hogy ezt mondod, bár ez nem is egy interjú-, hanem inkább egy beszélgetéssorozat. Egy műsorra rányomja a bélyegét, hogy ki vezeti. Nem szerencsés, ha egy karakter nélküli riporter ül az egyik székben. Kell valamilyennek lenni, kell, hogy legyen véleménye a világról és tudjon reagálni, akár a saját élményeiről is, de nem szabad túl soknak lenni. Fontos tehát az arányérzék... és az Elviszlekben mindeközben még vezetni is kell.

Te mit szeretnél, milyen kép alakuljon ki rólad a nézőkben?

Nem gondolkodom ezen, egyszerűen csak beszélgetni szeretnék azzal, akit meghívtam. Nagy különbség ez a mostani és a televíziós munkásságom között, amióta független vagyok szakmailag, el tudtam engedni minden görcsöt. Például azt, amit kérdezel, hogy vajon mit fognak majd rólam gondolni, milyennek kellene lennem. Az évek alatt el kellett hinnem, hogy az, aki vagyok, elég. Akkor is, ha nem tökéletes.

Te miben látod a műsor sikerének a titkát?

Ez a formátum azért nagyszerű, mert egyszerű. Beülsz az autóba, ahol alapból is beszélgetsz, ráadásul feltűnő kamerák sincsenek, csak három pici GoPro kamera. Miközben mész a dolgodra, figyeled az utat, mesélsz. Én alapvetően empatikus és kíváncsi személyiség vagyok, gyorsan rá tudok hangolódni a beszélgetőtársaimra. Ezeknek a tényezőknek köszönhetően nagyjából 5-10 perc alatt még a leginkább tudatos emberek is elfelejtik, hogy egy műsorban vannak. Imádom, amikor eljön az a pillanat, hogy kinyílnak és minden póz nélkül önmagukká vállnak. Az Elviszlek magammalban nincs füles, nincsenek előre megírt kérdések, sem adásmenet. Két ember ül a kocsiban, a beszélgetés pedig önmagát írja.

Magad mögött hagytad a televíziózást és ma a saját online magazinod főszerkesztője vagy. Mennyire formáltan tudatosan a karriered?

Leginkább abban vagyok tudatos, hogy az ösztöneimre hallgatok. Érzem, mikor kell elmennem valahonnan, mire kell nemet mondanom. Akkor, ha túl sok szakmai és személyes kompromisszumot kell kötnöm. Amikor azt mondják, milyen tudatosan építettem fel a DTK-márkát, mosolygok magamban. Semmiféle nagy hókuszpókusz nem történt, egyszerűen csak dolgozom, igyekszem jó döntéseket hozni, az vagyok, akit látnak. A hibáimmal, kudarcaimmal, sikereimmel együtt. Tudatosabb építkezés négy éve van, mióta elindult a WMN. Ekkor el kellett döntenünk, hogy hol ér véget a DTK márka és hol kezdődik a magazin. Nekem ma már a háttérmunka, a főszerkesztés a fontosabb, nem hiába nem DTK.hu lett a magazin neve, ez nem róla szól. Csapatban szerettem volna dolgozni, hogy másokat is építhessek és a tartalomra koncentrálhassak.

Mi a legjobb abban, hogy van egy saját honlapod?

Az, hogy olyan tartalmakat írunk, forgatunk, amilyeneket szeretnénk, függetlenül és befolyásmentesen. Ha valami sikerül, az a mi sikerünk, ha hibázunk, akkor azt mi tudjuk jóvátenni, nem másokra mutogatunk. Szabadok vagyunk. Azért ez ma egyedülálló jelenség a médiában Magyarországon.

Térjünk az online-ról az offline-ra. Milyen érzés, hogy újra kiadták az első könyved?

Szimbolikus jelentése van számomra, hogy most jelent meg a Jöttem, hadd lássalak új, átdolgozott kiadása. 45. életévemben vagyok, ennyi idősen halt meg édesanyám, aki a történetet inspirálta. Egy fontos érzelmi utazás volt felvarrni a könyv ráncait, rájöttem, hova jutottam a gyászmunkában az utóbbi években.

A borítón egy nő sziluettje látható, ami egy montázsból áll össze. Számodra mit fejez ki ez a borító?

Arról a kettősségről szól, ami a valóságunk és a vágyaink között feszül. Ez a könyv erről szól; a kihagyott lehetőségekről, a választott életút túléléséről, kötődésről és elengedésről. Például, hogy mi lett volna, ha inkább azt a férfit, azt a munkát, azt az életutat választottuk volna. Mindannyiunk életében benne van egy másik élet lehetősége, amit nem éltünk meg.

Hogy nézne ki a te alternatív életed?

Talán az egy olyan univerzum, amelyben híradót vezetek, és boldog vagyok, mert egy jó hírműsort készítünk, amiben valódi híreket mondunk, kiegyensúlyozottan, sok-sok nézőnek, akik bátran elhihetik, amit a képernyőn látnak. Ez például egy olyan párhuzamos világ, amiért vérzik a szívem, ugyanakkor faramuci módon hálás is vagyok, hogy mégsem vagyok ott. Különben se a könyv, se a WMN nem lenne.

Mondhatjuk, hogy ez az életed legbosszantóbb „Mi lett volna, ha..?” kérdése?

Mindenképpen az egyik legmélyebb. Ez is egy hiány, amivel együtt élek. Ahogy édesanyám hiánya is. Számomra éppen az volt a legnagyobb tanulsága a regényírásnak, hogy meg kell tanulni a hiányainkkal együtt élni. Naivan azt hittem, ha megírom a regényt, könnyebb lesz elengedni, de ma már tudom: vannak olyan veszteségek, melyek a részünkké válnak és nem kell őket minden áron elengedni. Hagyni kell, hogy építsenek minket.

A könyvedben többször is feltűnik az a gondolat, hogy édesanyád benned él tovább. Miben hasonlítasz rá a legjobban?

Ahogy múlik az idő, egyre több mindenben veszem észre őt magamban. Külsőleg is, bár neki hosszú haja volt. Az igazságérzetünk mindkettőnknek nagyon erős. Nem maradok benne olyan helyzetekben, ahol túl nagy emberi kompromisszumot kellene kötnöm, noha én többször léptem az életben, mint ő. Felemelem a hangom, elmondom a véleményem és kiállok a saját és mások igazáért is. Abban is hasonlítok édesanyámra, hogy ő sem ült az ötletein, hanem megpróbálta egyből megvalósítani őket.

A könyvben természetesen szerepel az öcséd, D. Tóth András is, aki szintén újságíró/riporter, közös videósorozatotok a Helló, tesó! Mindig ilyen könnyen megtaláltátok a közös hangot?

6,5 fél év van köztünk, ami kamaszkoromban soknak számított, akkor egy igazi kis idegesítő csávónak láttam őt, amire Bandi rá is játszott. Például az első randevúmra elkísért a legjobb barátjával, követtek minket gesztenyefától gesztenyefáig. Néztek minket, hogy mit csinálunk. Persze, semmi nem történt 15 éves voltam, a fiú még a kezemet sem fogta meg. Aztán, ahogy felnőttünk, összeforrasztottak minket azok a tragédiák, amelyeket együtt éltünk át, mára igazi véd- és dacszövetség van köztünk.

Néhány napja az Instagram-oldaladon olyan képeket töltesz fel, melyek a tökéletlenségről, hibákról szólnak, például a lepattogzott körömlakkodat is megmutattad. Miért?

Minden emberben, bennem is, van egyfajta vetítési szándék, hogy kicsit okosabbnak, szebbnek mutassa magát, hogy elrejtse a hibáit, bosszantó, idegesítő tulajdonságait. Nem az van belénk kódolva, hogy mutogassuk a tökéletlenségünket, pláne nem az Instagramon, azon a platformon, amelyet pózolásra találtak ki. Gondoltam, ideje megmutatni, hogy a valóság ennél sokkal izgalmasabb. És tele van hibával.

Bosszant ez az „Insta-világ”?

Egy dolog bosszant. Kamasz gyerekem van, aki szintén fent van Instagramon, ahogy a legtöbb kortársa. A Z és az Alfa generáció ezen a felületen találkozik először a tágabb értelemben vett külvilággal. Nagyon fontos, hogy mit mutatunk nekik ebből a világból, különösen azok, akiket sokan követnek. Van, amikor lepattogzik az átkozott körömlakk, és nem tudjuk egyből kijavítani. Van, hogy ekcémás a bőröd, betolakodnak eléd a sorba, lecsúszott sliccel mész végig az utcán... Ez is te vagy. Nem az ápolatlanságot ünneplem, hanem a valóságot. Egyszerűen része az életnek, hogy valami nem sikerül, valamit elrontasz. Nem kell mindig tökéletesnek lenni. Bármekkorát is hibázunk, másnap úgyis felkel a nap, és minden megy tovább.