Így lett belőlem szabadúszó: elkezdtem weboldaltervezőként dolgozni a lánynak, akivel órán ismerkedtem meg. Mae persze fizethetett volna nekem szép mosolyokkal – mert le voltam taglózva, annyira belehabarodtam. És bár nem sikerült ezt igazán jól palástolnom, azt hiszem, Mae nem bánta, mert soha nem csúsztam ki a határidőből, és a legapróbb alkalmat is igyekeztem kihasználni, hogy szívességet tegyek neki. Ráadásul gyorsan tanultam. Egy kétfős cégben az embernek képesnek kell lennie mindent megcsinálni. Bár én képes voltam rá, és intéztem is a Squirreling Industries ügyeit bárhol – végső soron ez a lényege az online végzett munkának –, Mae jobban szerette, ha bejárok az irodába, mármint hozzá, egy kétszintes házba, ahol a férjével lakott, egy szerencsés és okos férfival, akit Normnak fogok nevezni.

Igen, Mae férjnél volt. Sőt, a ház, ahol Normmal lakott, a támaszpont területén, Fort Meade délnyugati szélén állt, ahol Norm a légierő NSA-hez rendelt nyelvészeként dolgozott. Nem tudom megmondani, legális-e céget működtetni otthon, ha az ember szövetségi tulajdonban lévő ingatlanban vagy katonai létesítmény területén lakik — a marylandi Fort Meade ad otthont többek között a Nemzetbiztonsági Hivatalnak, a Központi Biztonsági Szolgálatnak, az Egyesült Államok kibernetikai parancsnokságának és a Védelmi Információs Rendszerek Ügynökségnek —

, de tizenéves voltam, fülig szerelmes egy férjes asszonyba, aki egyszersmind a főnököm volt, és éppenséggel eszembe se jutott a jogszerűséget illetően akadékoskodni.

Ma már ez szinte elképzelhetetlen, de Fort Meade akkoriban szinte bárki által megközelíthető volt. Nem volt tele a környék sorompókkal, torlaszokkal és szögesdrót övezte ellenőrző pontokkal. Simán behajthattam a '92-es Civicemmel a világ legtitkosabb hírszerző ügynökségének helyet adó katonai támaszpont területére, lehúzott ablakkal, bömbölő rádióval, anélkül hogy meg Kellett volna állnom egy kapunál igazolványt felmutatni.

A hozzávetőleg két év alatt, amíg a feleségének dolgoztam, hébe-hóba futottam össze Normmal, és mindent egybevéve mindig nagyon kedves és szívélyes volt irántam. Eleinte feltételeztem, hogy nem tudja, mennyire odavagyok Mae-ért, vagy annyira esélytelennek tart csábítóként, hogy nem bánja, ha kettesben maradok a feleségével. De egyik nap, amikor véletlenül elmentünk egymás mellett – ő távozott, én érkeztem –, udvariasan megemlítette, hogy tart egy pisztolyt az éjjeliszekrényében.

Mivel törlesztenem kellett a tandíjamra felvett hitelt, immár gyakorlatibb okom is volt, hogy Mae-vel töltsem az időt: a pénz. Megkértem, hogy alkalmazzon hosszabb munkaidőben. Beleegyezett, és arra kért, kezdjek reggel kilencre járni. Ez képtelenül korai időpont volt, főleg egy szabadúszónak, azért késtem el egy kedd reggel.

A 32-es úton repesztettem, szépségesen derűs, Microsoft-kék ég alatt, próbálva ügyelni rá, hogy ne kapcsoljanak le gyorshajtásért. Egy kis szerencsével kevéssel fél tíz előtt érkeztem volna Mae-hez, és – a leeresztett ablak mellett, miközben a kezem alatt süvített a menetszél – olybá tűnt, hogy szerencsés napnak nézek elébe. Betelefonálós műsor volt a rádióban, és vártam a közlekedési híreket, amikor bemondták, hogy New York Cityben repülőszerencsétlenség történt.

Mae ajtót nyitott, és felmentem utána a homályos előtérből a lépcsőn a hálószobájuk melletti szűkös irodába. Nem volt benne sok minden: csak a két íróasztalunk egymás mellett, egy rajzolóasztal Mae-nek és egy kalitka a cukormókusainak. Éppen megnyitottam a projekt fájljait, amikor megcsörrent a telefon.

Mae felvette. – Micsoda? Tényleg?

Mivel nagyon közel ültünk egymáshoz, hallottam a férje hangját. És az volt a benyomásom, hogy ordít.

Mae arckifejezése riadalmat tükrözött, és letöltött egy híroldalt a számítógépén. Mae ezt mondta: – Oké. Hú. Oké – és letette. Felém fordult: – Éppen az előbb csapódott be egy második gép a másik toronyba. Norm szerint le fogják zárni a támaszpontot.

– Mármint a kapukat? – kérdeztem. – Komolyan?

– Norm azt mondja, haza kell menned. Nem szeretné, hogy itt ragadj.

Felsóhajtottam, és mentettem a munkát, amit alig kezdtem el. Éppen amikor felkeltem, hogy induljak, ismét megcsörrent a telefon, és ezúttal még rövidebb volt a beszélgetés. Mae elsápadt. – Ezt nem fogod elhinni.

Pokoli felfordulás, káosz: ezek a terror legősibb formái. Amíg élek, emlékezni fogok a hazaútra, ahogy a Canine Roadon – haladtam, a Pentagon ellen intézett támadás után. Téboly ömlött ki az ügynökség fekete üvegtornyaiból, ordítozás áradata, csörgő mobiltelefonok és az indulás közben megfaroló autók, amelyek igyekeztek kijutni a parkolóból az útra. Az amerikai történelem legsúlyosabb terrortámadásának pillanatában az NSA – az amerikai hírszerzésen belüli legfontosabb, jelhírszerzéssel foglalkozó ügynökség – állományában dolgozók ezrével hagyták ott a parancsnokságot, én pedig sodródtam az áradattal.

A fenti szöveg részlet Edward Snowden szeptember 17-én megjelenő, Rendszerhiba című memoárjából.