Hivatalosan is megnyílt a Liptai Claudia és Pataki Ádám új gyermekeként emlegetett Pataki Cuki. A cukrászdát angolszász stílusba öltöztették, azonban nem hétköznapi módon. A vendégeket egy csupa zöld, dzsungel-hangulatú helyiség várja, amely nem csak ízeiben, de berendezését tekintve is tele van meglepetésekkel. A házaspárral a cukrászda megnyitóján beszélgettünk. Interjú.

Érden már hosszú ideje működik a családi vállalkozás. Miért döntöttetek úgy, hogy a fővárosban is szeretnétek cukrászdát nyitni?

Pataki Ádám: Az ember keresi az új kihívásokat és az új dolgokat, hogy milyen irányba lehet fejlődni. Egy második üzlet, egy más környék mindig érdekes és új utakat nyit meg. Ez most egy teljesen új világ, hiszen ami itt sláger, az Érden nem annyira. Imádom azt a hangulatot is, amit Claudia ide varázsolt.

Azzal szöveggel harangoztátok be a Cukit, hogy új családtag érkezik, így sokan azt hitték, várandós vagy. Ez egy tudatos átverés volt, vagy félrement az üzenet?

L.C.: Félre, igen. Utána meg is írtuk, hogy nem kell rögtön egy babára gondolni. De nekünk igazából tényleg olyan ez, mint egy gyerek. Természetesen nem lehet összehasonlítani egy igazi gyerekkel, de ez akkor fog jól működni, ha foglalkozunk vele, szeretgetjük, meghallgatjuk. Mert tényleg kíváncsiak vagyunk a vendégek véleményére. Merjék elmondani, hogy mi az, ami tetszik nekik, és mi az, ami nem, nyugodtan. Abszolút figyelembe vesszük. Például ha több mentes sütit szeretnének, akkor lesz. Hála istennek a minőségre senki nem panaszkodott, inkább azt mondják, hogy mit szeretnének még. Persze, az embernek soha semmi nem elég, de igyekszünk megoldani.

A megnyitó beszédben említettétek a klasszikus fogásokat. Mi alapján válogattátok össze a kínálatban szereplő süteményeket?

Liptai Claudia: Szerintem csak úgy érdemes bármit is kínálni, ha te is hiszel benne. Úgy nagyon nehéz eladni bármit, hogy te azt mondod hogy, hát... nagyon jó, de érzed, hogy belül ezt nem gondolod komolyan. Persze, van itt olyan, ami mondjuk nem az én ízvilágom, de hála istennek annyi félék vagyunk, hogy mindenki megtalálja azt, amit szeret. A klasszikus dolgokat azért tartom fontosnak, mert mindenki szeret nosztalgiázni. Nem kell ahhoz 80 évesnek lenni, egy 20 éves is szívesen emlékszik vissza arra a süteményre, amit a nagymamamája vagy az édesanyja sütött neki kiskorában. De van újítás is, például az aprócska tortáink. Tudom, hogy sokszor van úgy, hogy az ember azért nem visz haza tortát, mert a 8 szeletes túl nagy. Ezért készítettünk 4 szeletes verziót. Van férfiasabb és nőiesebb ízű és színvilágú is.

Hogyan kell elképzelni egy férfias tortát?

P.Á.: Nálunk ez egy áfonyás-tejcsokis torta. Van belül egy áfonyás zselé, alul pedig a csokis piskóta meg van kenve egy ropogós, sóskaramellás réteggel. Szerintem ez egy férfiasabb vonal.

Mi a helyzet a nőivel?

P.Á.: Egy eper-vanília mousse, az alján ropogós, pisztáciás piskótával.

L.C.: De persze nem tetten érhető, hogy ki mit szeret. Éppen ezért szerettem volna, hogy ne legyenek egyforma poharak, vagy tányérok. Semmi olyat nem szerettem volna, ami a hagyományos értelemben vett vendéglátásban fellelhető.

Akkor a berendezésben nem követed a klasszikus vonalat.

L.C.: Abban nem. Nagyon szeretem az angolszász dolgokat, mindig meglepőek. Azt akartam, hogyha ide leül valaki, eszi a sütijét és nézelődik, akkor feltűnjön neki, hogy nahát, az ott egy kék majom? Egy neonzöld papagáj? Fontosnak tartottam, hogy legyen a szemnek is valami, ami befogadásra kész, akár akkor, amikor csak sorban állnak a vendégek. Különleges, extra dolgokra vágytam, de nem annyira extravagánsra, hogy már kényelmetlen legyen.

Befelé jövet feltűnt egy kalitkában ülő tigris szobrocskája. Nagyon menő, de teljesen random. Hogyan jutottak eszedbe ilyesmik?

P.Á.: Ez egyébként vicces volt, mert amikor kiderült, hogy megcsináljuk a cukit, először a gombot vettük meg a kabáthoz. Vettünk két kis képet, meg talán kötényt. De ahogy telt az idő, a garázsban elkezdtek gyülekezni ezek a kis dekorációk. Aztán amikor mondta Clau, hogy pakoljunk be, akkor tűnt fel, hogy jé, ilyen is van, meg olyan is van.

L.C.: Kicsit karácsony-hangulat volt akkor. Elhoztunk ide mindent, és voltak effektíve fix dolgok, amikről tudtam, hogy hová akarom tenni őket. De a tigrisnek nem volt helye, és gondoltam, nehogy megharapjon egy gyereket, úgyhogy beletettem a kalitkába. Jól mutat, de nem szokványos.

A berendezés mellett feltűnő a sok zöld növény is. Igaziak?

P.Á.: Igen, mind. Egyébként az elviteles poharak is teljes mértékben lebomlóak. Lesz olyan is, ami kávézaccból készül. Ahol tudunk, ott próbálunk környezettudatosak lenni.

Milyen együtt dolgozni?

P.Á.: Annyira nem új, hiszen volt már egy Édes Kettes, és egy sütemény is, amit hajdanán együtt fejlesztettünk, közben berendeztük a saját házunkat is. Tisztában vagyunk azzal, hogy kinek mi az erőssége, és abban hagyjuk érvényesülni.

Meséltetek arról, hogy szeretnétek, ha a vendégek úgy éreznék, mintha hozzátok jönnének vendégségbe. Meg arról is, hogy ti is gyakran itt lesztek.

L.C.: Így van. Mondtam is Ádámnak, hogy egyszer egy vasárnap délután jöjjünk be, és tanítson meg engem mindenre. Hogy hogyan kell kezelni a kasszát, a kávét lefőzni. Mert az a tervünk, hogy egy hónapban legalább egyszer legyen egy olyan nap, amikor mi állunk a pult mögött. Valóban itt akarunk lenni, én pedig imádok boltos lány lenni.

P.Á.: Azt szoktam mondani, hogy a magyar emberek nagyon szeretik az olasz kultúrát, de valahogy az olasz mentalitást nem tudjuk átvenni. Ez a vasárnap azért lenne jó, mert jönnének a törzsvendégek, és mivel mi is itt lennénk, olyan hangulat lenne, mintha beülnének a nappalinkba. Még csak 10 napja nyitottunk meg, de már most vannak visszajáró vendégek, ez pedig nagyon jó érzés, hiszen a jelek szerint szeretik, és tetszik nekik.