horoszkóp
DSC1916

Nagy Ervin: „Ha nő lennék, nagyon buknék Nagy Zsoltra”

2019.10.31. 11:01

Október 31-én mutatják be a Drakulics elvtárs című, '70-es években játszódó romantikus-vámpíros magyar filmet. A történetben Magyar Máriát (Walters Lili), a magyar kémelhárítás egyik tagját azzal bízzák meg, hogy derítse ki, az  Amerikából hazatérő Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) barát-e, vagy ellenség. Mária barátjának, Kun Lászlónak (Nagy Ervin) pedig az lesz a feladata, hogy fedezze barátnőjét. A film sajtóbemutatóján Nagy Ervinnel, a Katona József Színház színművészével beszélgettünk.

Hova helyezed a filmet az eddigi pályádon?

Úgy érzem, hogy Kun Laci talán a legjobban sikerült és egyik legfontosabb karakterem. Ráfért a karrieremre ez a csapásirány, a Kincsem és A Tanár után szerettem volna már nagyon egy ilyen humoros figurát hozni. A színházban jobban felfedezte már ezt az oldalamat sok rendező hasonló karakterekben mozgat, azt remélem, hogy a Drakulics után a filmcsinálók is bátrabbak lesznek. Kedvemre való egy ilyen sokszínű bunkó karakter megformálása, mint amilyen a filmben Laci.

Az biztos, hogy ez a szerep teljesen más, mint a Kincsemben megformált Blaskovich Ernő. Össze lehet a kettőt hasonlítani?

Lehet, hogy Magyarországon már nem fogok többet ilyen klasszikus, nagy volumenű kalandfilmben főhőst játszani, ezért is meghatározó számomra a Kincsem. A Drakulics forgatókönyve nemhogy nem klasszikus, totálisan eltér azoktól a történetektől, amiket a nézők eddig a mozikban láthattak. Kevés abszurdabb dolgot tudok annál elképzelni, minthogy a mély szocializmusban volgákkal vámpírokra vadásznak. Miközben csináltunk, végig valamilyen nosztalgikus érzésem volt, és egyvalamiben a régmúlt idők filmjeivel is láttam hasonlóságot: a legkisebb karakterekben is zseniális alakítások születtek.

Milyen elvárásaid vannak a filmmel?

Nagyon nagyok. Az ember általában tudja arról, amit éppen csinál, hogy az jó, vagy nem. Egy színész ezt érzi a hatodik érzékével. Persze volt már olyan, hogy a legvégén, amikor megnéztem a filmet, csalódás ért, de szerencsére most jók voltak az ösztöneim. Mivel Walters Lilivel még nem játszottam, nem tudtam, hogy két ennyire eltérő karakter mennyire fog egymáshoz illeni, de az első snitt után tökéletesen megnyugodtam.Nagy Zsolttól pedig egyenesen el voltam ájulva.

Mivel kápráztatott el ennyire?

A Szezon óta művészileg elfogultak vagyunk egymás munkái iránt. Annyira sármosnak tartom őt a filmben! Úgy örülök, hogy ez ennél a filmnél kijött belőle, és hogy nem egy dühös megmondóembert kell megint hoznia. Jóleső érzéssel néztem, ahogy a filmben leszedte rólam a csajomat. Ha nő lennék, nagyon buknék Nagy Zsoltra, szerintem ő a legsármosabb színész Magyarországon.

Hogyan határoznád meg műfajilag a filmet?

Szatírának mondanám, de ez manapság nem mond az embereknek túl sok mindent. Nem pusztán a nevettetés a célja, mint a legtöbb vígjátéknak, nem olyan egyértelmű a humora, kicsit rendszerkritikus, és gyakorta az abszurdra építkezik. Emellett van benne egy szerelmi háromszög, amiben az egyik férfi elszedi a másiktól a nőjét. A vámpírlét meg a kommunizmus ellentettjét szimbolizálja. Nagy Zsolt karatere szöges ellentéte az általam megformált, földhözragadt, önmagát ajnározó Kun elvtársnak, így nem csoda, hogy Máriának is megtetszik a titokzatos idegen, aki nyugati szellőt hoz a poros Magyarországra.

Lehet ezt a szatírát a jelenkorral rímeltetni?

Nem akartunk semmi bujtatott jelentést adni a filmnek. Ez a Kárpát-medencei csököttségről, földhözragadtságról és abszurditásokról szól, egy kis Mustanggal és rock and rollal megspékelve. Aki akarja, találhat áthallást a film vaskalapos rendszere és napjaink között, de nem ez volt az elsődleges cél. A film inkább egy korrajz, annak a kifigurázása és egy szerelmi történet. Csőlátású emberek összeeresztve a nyugat-európaisággal.

A '70-es években játszódik a film, de nagyban idézi a '80-as évek hangulatát is. Benned milyen gyerekkori érzéseket ébresztett fel?

Emlékszem a magukról sokat gondoló városi pártemberekre, akiknek integetni kellett a május elsejei felvonulásokon, meg arra is, hogy a felvonulások után mindig kaptunk üdítőt és pogácsát. Emlékszem, hogy voltunk Bukarestben, láttuk Elena Ceaușescut, integetett nekünk az erkélyről, aztán utána a tévében láttam, hogy agyonlőtték. Emlékszem, mennyire díszletszerű volt ez az időszak, recsegett-ropogott minden, de legalább én menőnek számítottam, mert apa külföldön is dolgozott, és volt gördeszkám meg Adidas cipőm, de volt itthon készült melegítőm is, ami teljesen vállalhatatlan volt.