Nemrégiben jelent meg Restaurant, Hungary című könyvem, amely a hazai csúcsgasztronómia, a fine-dining titokzatos belső világát mutatja be a pincérek, séfek, szakácsok, tulajdonosok szemszögéből. Az adatgyűjtés közben találkoztam Zoltánnal, a ma már a város legjobb éttermeiben cikázó pincérrel, aki a tudtán kívül a maffia szolgálatában kezdte karrierjét. Íme egy kis ízelítő az élményeiről.   

Zoltán egy tejfelesszájú kezdő volt, saját szavai szerint „hátulgombolós hülyegyerek”, aki fel sem fogta, hogy mibe keveredett valójában. Évekkel később, némi élettapasztalattal felvértezve, mondta ki az igazságot, amikor a barátnője rákérdezett, hogy mivel foglalkozott a pályafutása elején. Ekkor fogalmazta meg először magának is: a maffia pincére voltam!

Zoltán egykori főnökeinek életútja jól példázza, mi történt a kor erős embereivel. A három tulajdonos közül az egyik pár évvel ezelőtt főbe lőtte magát, amikor a maradék pénze is elúszott. Az öngyilkosság híre bejárta a médiát. A másik igen fiatalon, természetes úton hunyt el, míg a harmadik a sokadik ellene indított eljárástól megtépázottan, egykori önmaga árnyékaként ugyan, de életben van. 

Egy igen ismert és menő étterem/bárt üzemeltettek, ami egyben éjszakai lokál is volt, klubnak hívták, pedig a diszkó találóbb kifejezés lett volna. Éjfélig volt melegkonyha, pincérek cikáztak az asztalok között, a vendégek egy ideig úgy viselkedtek, mint egy hagyományos étteremben, aztán, ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban elfajultak a dolgok, és hajnalban már mindenki a pulton táncolt vodkásüveggel a kezében. Mi, dolgozók a család tagjainak számítottunk, nem érhetett bennünket inzultus. Ez a táncoslányokra és bárpultos csajokra is vonatkozott. Minden „külsős” nőt úgy kezeltek, mint egy kapcarongyot, ám aki nekik dolgozott, ahhoz egy ujjal sem nyúltak. Amikor jeleztem, hogy az egyik szomszédos helyen összetűzésbe keveredtem valakivel, annyit mondtak, hogy ne aggódjak, majd ők elintézik. Az illető korábban mindennap elment a klub előtt, a jelentésem után soha többé nem bukkant fel. Ha bárkire rámutattam volna a tömegben, azonnal kidobatták volna a kedvemért. Biztonságban éreztem magam. Ezen az az eset sem változtatott, amikor egyszer elrontottam valamit, az egyik tulaj pedig a kábítószertől eltorzult arccal, begőzölve megkérdezte, hogy „Zolikám, fej, vagy gyomor”, majd a válaszomat meg sem várva, úgy beleöklözött a gyomromba, hogy elterültem a padlón, és pár pillanatig levegőt sem kaptam. Másnap a srác fél mondattal elnézést kért, kicsit meglapogatta a vállamat, és a kezembe nyomott egy borítékot egyhavi fizetésemmel. Gáláns fájdalomdíj volt 

– mesélte Zoltán.

A tulajdonosok tejüvegen keresztül, egy VIP-teremből nézték, ahogyan odakinn szórakoznak a vendégek, innen nyíltak az irodák, amelyek falai sok mindent láttak, csak papírmunkát, számlákat és adóigazolásokat nem. „Itt én vagyok a hatóság Zolikám”, mondogatta az egyik tulaj, amikor az ifjú pincér azt kérdezte, hogy mi lesz, ha razziát tartanak náluk. Az aggodalom valóban alaptalan volt, sem az adóhivatal, sem más állami szerv képviselői nem kopogtattak a szolgálati bejáraton. A VIP-részleg urai nyugodtan, háborítatlanul élhették féktelen életüket. 

Az egyik este az a látvány fogadott, hogy három meztelen nő feküdt sorban a pamlagokon, a fenekükre kokaincsíkot húztak, onnan szívták fel a srácok a kokszot. A megdöbbent arcomat látva nevettek, és megkérdezték, hogy láttam-e már nőt meztelenül, aztán rám parancsoltak, hogy hozzak be pár üveg pezsgőt és whiskyt, majd húzzak ki. Aznap nem volt sok dolgom, mert az ajtó az este hátralevő részében zárva maradt. Egy másik alkalommal ünnepelhettek valamit, hajnali ötkor közölték, hogy azt iszunk a bárból, amit csak akarunk, sőt rakjuk ki az utolsó vendégeket, csapjunk egy csapatbulit, mert nekik most mulatni van kedvük. Értékeltem a kedvességet, de akkor már vasárnap reggel volt, a nap is felkelt, én pedig negyedik napja nonstop dolgoztam, az egyetlen vágyam az volt, hogy elvágódjak otthon a díványon. Na, ezt nem hagyták. A teljesen felpörgött főnök szerzett a jó ég tudja, honnan egy cigányzenekart, letekerte az elektronikus zenét, bezáratta az ajtókat, és ott kellett vele bulizni mindaddig, amíg ki nem dőlt. Ez végül délután kettőkor történt meg, egész jól jártunk, mert a legendák szerint egyszer hatvannégy órán keresztül csapatta pihenés nélkül

– magyarázta Zoltán. A pincér arra is jól emlékszik, hogy mikor kezdett felszállni a szeme elől a rózsaszín köd, és fogta fel, hogy a budai klub/étterem mégsem egy hollywoodi kéjtanya, hanem egy nagyon is magyaros csapda. 

Bekísértem hozzájuk egy lányt, szokás szerint bezárult a VIP-részleg bejárata, hajnalban hívattak csak. A nőt félig öntudatlanul és teljesen meztelenül az iroda padlóján találtam meg, piásüvegek hevertek mindenfelé. Az egyik főnököm a ruháját rendezgetve botorkált ki az irodából, és a csajra mutatva azt mondta, hogy most már az enyém lehet, ha akarom használni, ha nem, akkor takarítsam fel onnan. Akkor először éreztem azt, hogy ez nekem már sok. A csajt egy kollégámmal bebugyoláltuk valahogyan, leültettük a földre a VIP pultja mögé, és beleöntöttünk vagy fél liter kávét. Amikor a taxi felé húztam, az egyik tulaj foghegyről megkérdezte: „Ez még itt van?

– idézte fel Zoltán. 

Később a helyzet tovább durvult, az üzleti problémák egyre inkább kikezdték a tulajdonosok idegeit. A munkatársak továbbra sem voltak veszélyben, a vendégek azonban igen. Az egyikük elkövette azt a hibát, hogy felvette a szemkontaktust az egyik nehézfiú éppen aktuális barátnőjével. Az amúgy teljesen ártatlan illetőt péppé verették a maffiózó emberei, majd a teherliftbe dobták a testét, a ház előtt pedig néhány újabb rúgással biztosították, hogy hajnalig nyugton maradjon. 

Amikor reggel elindultunk hazafelé, még ott feküdt egy vértócsában a parkolóban, nyögdécselt, mozgolódott, de nem mertünk segíteni neki

– mesélte Zoltán –

Alig pár nappal később az egyik tulaj valamilyen rossz hírt kaphatott, mert egymaga szétverte a teljes VIP-részleget, repültek az üvegek, a trendi fotelok, a férfi a tombolás után, divatos szóval élve, „bemindenezve” autóba ült, és elviharzott. A korábbi derűs hangulatot felváltotta a feszültség, már a tudatmódosítók sem hozták vissza a régi szép idők nyugalmát, a hely légköre nyomasztóvá, fojtogatóvá vált. Aztán megtörtént a tragédia. 

További részletek a könyvben. A Restaurant, Hungary a sorozat egyik korábbi darabja, a vendéglátás sötét oldalát bemutató Eszem-iszom, Hungary új kiadásával együtt került a polcokra.