Gyereke elvesztésétől a közösség erejéig: íme, Meghan Markle teljes, példátlanul őszinte cikke

Meghan Markle írását közölte a New York Times: Harry herceg feleségének véleménycikkét azért kapta fel a világsajtó, mert korábban nem beszélt arról, hogy idén nyáron elvetélte második közös gyereküket. De a cikk ezzel a felütéssel kezdődik, és azzal folytatódik, hogy 2020 mindannyiunknak olyan év, amikor sokat veszítettünk, de ha egymásra odafigyelünk, együtt elkezdődhet a gyógyulás. Íme, Markle teljes cikke, egy példátlanul őszinte, üzenetében mégsem szokatlan megnyilvánulás az angol királyi család egyik tagjától.

Közös veszteségeink

Egy júliusi reggelen történt, amely ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint bármelyik másik nap: reggelit csinálni. Megetetni a kutyákat. Bevenni a vitamint. Megkeresni a fél pár zoknit. Felvenni az elgurult zsírkrétát az asztal alól. Összefogni a hajam, mielőtt kiveszem a fiamat a kiságyból. 

Pelenkacsere után éles görcsöt éreztem. Összeestem, ő a karjaimban, egy gyerekdalt dúdoltam, hogy mindkettőnket megnyugtassam, furcsa volt a vidám dallam, miközben éreztem, hogy valami nincs rendben.

Ahogy az elsőszülöttemet fogtam, tudtam, hogy a másodikat éppen elveszítem.

Órákkal később egy kórházi ágyban feküdtem, fogtam a férjem kezét. Éreztem, milyen nyirkos a tenyere, és megpusziltam a könnyeinktől nedves ujjait. A hideg fehér falakat nézve a szemeim a távolba révedtek. Azt próbáltam elképzelni, hogyan leszünk túl ezen.

Eszembe jutott, amikor tavaly Harry és én egy hosszú Dél-afrikai körutazás végére értünk. Kimerültem. Szoptattam a csecsemő fiunkat, és próbáltam bátornak tűnni a nagyon is érdeklődő nyilvánosság előtt.

„Jól vagy?”, kérdezte tőlem egy újságíró. Őszintén válaszoltam neki, nem tudva, hogy amit mondok, olyan sokakat érint majd meg - friss és rutinos anyukák, és bárki, aki más szempontból, de csendben szenved. Az őszinte válaszom, úgy tűnt, másokat is arra bátorított, hogy a előálljanak a saját igazságukkal. De nem az őszinte válaszom segített a legtöbbet, hanem maga a kérdés. 

„Köszönöm a kérdést”, mondtam. „Nem sokan kérdezték meg, hogy jól vagyok-e.”

A kórházi ágyon ülve, miközben láttam, ahogy a férjem szíve darabokra törik, ahogy az enyémet próbálja összerakni, rájöttem, hogy csak úgy kezdődhet a gyógyulás, ha először megkérdezzük, „jól vagy?”.

Jól vagyunk? Ez az év sokunknak hozott töréseket. Veszteség és fájdalom mételyezett mindannyiunkat 2020-ban, túltelítődtünk és megbénultunk. Mind ismerjük, milyen: egy nő elindítja a napját, pont úgy, mint máskor, de aztán felhívják, hogy a covid-19 miatt elveszítette az idős édesanyját. Egy férfi jó közérzettel ébred, talán kicsit nyomottan, de semmi szokatlant nem tapasztal. Pozitív lesz a koronavírus-tesztje, és heteken belül - mint több százezer másik ember - meghalt.

Egy Breonna Taylor nevű fiatal nő elalszik, mint minden áldott este, de nem éri meg a reggelt, mert egy rendőrségi rajtaütés végzetesen rosszul alakul. George Floyd kijön egy boltból, és fogalma sincs arról, hogy az utolsó levegőt valaki más térdének súlya alatt lélegzi be, és végső pillanataiban az anyukájáért kiált. A békés tüntetések erőszakosak lesznek. Az egészségből gyorsan betegség lesz. Ahol korábban közösség volt, most megosztottság van. 

Mindezeken felül úgy tűnik, már nem értünk egyet abban, mi igaz. Nemcsak a tényekről alkotott véleményeink miatt veszekszünk; már abban sem értünk egyet, hogy a tény tényleg tény. Megkérdőjelezzük a tudomány valódiságát. Megkérdőjelezzük, hogy egy választást megnyertek vagy elveszítettek. Megkérdőjelezzük a kompromisszum értékét. 

Ettől a megosztottságtól - a járvány legyőzéséhez szükséges társadalmi izolációval párosítva - minden korábbinál magányosabbnak érezzük magunkat. 

Tizenéves korom végén egy taxi hátsó ülésén ültem, amely Manhattan nyüzsgésén és sűrű forgalmán küzdötte át magát. Kinéztem az ablakon, és láttam egy telefonáló nőt, ömlöttek a könnyei. A járdán állt, egy személyes pillanatot nagy nyilvánosság előtt megélve. Akkoriban a város még újdonság volt nekem, és megkérdeztem a vezetőt, hogy megálljunk-e, megnézni, hogy a nő segítségre szorul-e.

Elmagyarázta, hogy a New York-iak gyakran élik a magánéletüket nyilvános térben. „A városban szeretünk, az utcákon sírunk, az érzelmeinket és a történeteinket bárki láthatja” - mondta, a mai napig emlékszem. „Ne aggódj, valaki megkérdezi tőle majd azon a sarkon, hogy jól van-e.”

Ennyi év után, elzártságban, kijárási tilalommal, egy gyermek elvesztését gyászolva, országom igazságba vetett hitét gyászolva, arra a nőre gondolok New Yorkban. Mi van, ha senki sem állt meg? Mi van, ha senki sem látta a szenvedését? Mi van, ha senki sem segített?

Bárcsak visszamehetnék, és megkérdezném a taxisofőrt, hogy álljon félre! Rá kellett jönnöm, hogy ez a silózott életforma veszélye - a szomorú, ijesztő vagy szent és sérthetetlen pillanatainkat egyedül éljük meg. Senki sincs ott, hogy megkérdezze, „jól vagy?”.

Egy gyermek elvesztése szinte elviselhetetlen fájdalom, amelyet sokan tapasztalnak meg, de kevesen beszélnek róla. Veszteségünk fájdalmában a férjem és én arra felfedezésre jutottunk, hogy száz nőből 10-20 él át vetélést. Mégis, e fájdalom megrázó gyakorisága ellenére, az erről folyó párbeszéd tabu maradt, amelyet megnehezít az alaptalan szégyenérzet, és mert a magányos gyászfolyamat számít normálisnak.

Néhányan bátran megosztották a történetüket; kinyitottak egy kaput, tudva, hogy ha egyvalaki elmondja az igazat, az mindannyiunkat feljogosít arra, hogy ugyanezt tegyük. Kiderült, hogy ha megkérdezik, hogy vagyunk, és tényleg meghallgatják a választ, nyitott szívvel és értelemmel, a gyász súlya könnyebb lesz - mindannyiunknak. Ha felajánlják, hogy megosszuk a fájdalmunkat, együtt megtehetjük a gyógyulás első lépéseit. 

Tehát az idei hálaadáskor, miközben korábban szokatlan módon készülünk az ünnepre - sokunk a szeretteitől elválasztva, egyedül, betegen, félve, megosztva, és talán küszködve azért, hogy találjunk valamit, bármit, amiért hálásak lehetünk - határozzuk el, hogy megkérdezzük egymástól, „jól vagy?”. Talán nem értünk egyet, talán fizikailag távol vagyunk egymástól, de az az igazság, hogy minden korábbinál erősebbek a kötelékeink, mindazért, amit egyedül és együtt idén kibírtunk.

Alkalmazkodunk az új normálishoz, amelynek része, hogy az arcokat maszk takarja el, de ez arra kényszerít minket, hogy egymás szemébe nézzünk - amiben néha melegség, néha könnyek vannak. Hosszú idő óta először, mint emberi lények, meglátjuk egymást.

Jól vagyunk?

Jól leszünk.

Nyilvánosság

Ahogy Markle a cikkében is írta, a köz érdeklődése gyakorlatilag minden életeseményüket figyelemmel kísérte eddig, főleg azóta, hogy kiderült, a főállású királyicsaládtag-létet maguk mögött hagyva az Egyesült Államokban kezdenek új életet. Kaliforniában telepedtek le – itt megnézheti otthonukat –, és viszonylag friss hír, hogy a királynőtől ajándékba kapott házukat, a Frogmore Cottage-ot használatra átadták Eugénia hercegnőnek és férjének, akik épp az első gyereküket várják. A Sun úgy tudja, a két pár szoros kapcsolatot ápol, és a költözés ellen a családnak sem volt kifogása, már meg is jelentek az első költöztető-autók.