Várjunk csak, ezt az arcot Mihalik Enikőről ismerjük!

Egészen mást kerestem, amikor véletlenül megtaláltam Marie Doro amerikai színésznő egyik portréját. Doro 1882-ben született (Marie Katherine Stewart néven), kóristalányként kezdett a Broadwayen, 1915 után némafilmekben szerepelt – Adolf Zukor, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Ricsén született Paramount-alapító szerződtette. Egy darabig Európában is dolgozott (a tizenéves Chaplinnel is játszott, aki odavolt érte, de amikor később találkoztak, Doro bevallotta, hogy már nem emlékezett rá). Beszámolók szerint tehetséges és művelt is volt amellett, hogy szép: csak azért nem lett nagyobb sztár, mert valahogy nem kapott komolyabb szerepeket.

Tele van a világ jobb sorsra érdemes színésznők történetével, valószínűleg az övére sem figyeltem volna fel különösebben, ha nem jutott volna eszembe azonnal, hogy ezt az arcot én Mihalik Enikőről ismerem. Az alábbi galériában mindkettejükről láthat képet, hogy eldönthesse, ön szerint is hasonlítanak-e egyik-másik képen.

gallery 1

Doro és Mihalik hasonlatossága egy bizonyos mértékben érdekes, valószínűleg egyaránt okozza néhány hasonló arcvonás, a műtermi fotók sajátosságai, és hogy mindkét nőre jellemző egyfajta porcelánbabaszerű szépség, amire az őket megörökítők szívesen rájátszanak. (Ha már a megörökítés: nem maradt fenn Doróról színes fotó, de az alábbi videón elég meggyőzőt photoshopolnak róla.)

Na de mégis, hogy lehet az, hogy körülbelül száz év különbséggel két, bizonyos szögekből nagyon hasonló arc felbukkan a keresett és kedvelt, valamilyen formában a megjelenésükből élő nők között? (Már ha elfogadjuk, hogy ők ketten hasonlítanak. De ha nem fogadják el, akkor nézzék meg ezt a gyűjtést, ebben csak találnak két valakit, akiről úgy gondolják, tényleg emlékeztetnek egymásra.)

A női szépségideál változik, mindig változott, időben és térben is – nemcsak hogy a piros ruhás, szőke nők helyett most éppen a sötét hajú, kerek fenekű nők jöttek a divatba, de néhány száz évvel ezelőtt egészen más megjelenésű és viselkedésű nő számított bálványozott szépségnek néhány száz vagy ezer kilométerrel odébb. A globalizációval ez a helyzet sokat változott (de azért nem teljesen), a divat, és az arra épülő ipar igénye viszont nem: a változatosság, ami egyrészt gyönyörködtet, másrészt aminek igénye eladhatóvá teszi az aktuális újdonságot.

A szórakoztató-és divatipar (korábban: képzőművészetek) újabbnál újabb szereplőket keres magának, akiket a szemlélő imádhat. Eközben néha előfordul, hogy a jóval korábbiakhoz hasonló arcokat találnak. Nem csoda, hogyha onnan közelítjük meg, hogy vannak közös alapok: még ha a hajszín mindegy is, a szimmetrikusabb arcok, a nagyobb szemek általában jobban tetszenek az észlelőnek, aki tehát egy szép nőt akar megmutatni, valószínűleg az ilyen arcok közül válogat. (Tekintsünk el attól most nagyvonalúan, hogy a szép nem mindig esik egybe a divatossal.) Márpedig a színészeket, modelleket, énekeseket biztosan többször fotózzák le, mint egy átlagembert – szóval elképzelhető, hogy 1976-ban a közért pénztárosnője pont úgy nézett ki, mint Mihalik, de hacsak nem vagyunk rokonok, valószínűleg ez sosem fog kiderülni.

Na de miért néznek ki ugyanúgy?

Az emberi arc megjelenését, a szemünktől a bőr alatti izmokig rengeteg gén (23 ezer?) befolyásolja, ezek eredményeznek némi szín-és formagazdagságot. Csakhogy az agyunk arra van kiképezve, hogy  a megfelelő változókat figyelembe véve felismerje az arcokat. A BBC nagyon izgalmas cikke szerint az erre (vagy, a fenti videó alapján, a rendkívül összetett objektumok értelmezésére) szolgáló agyterület nemcsak azt nyugtázza, milyen az adott ember szem-és hajszíne, vagy az orra formája, hanem azzal is képben van, hogy a különböző elemek hogyan passzolnak össze. Így nem zavarodunk össze, ha a barátunk levágatta a haját, mert attól még a többi együttállás stimmel.

A megfelelő változó nem véletlen: mindenre egyszerűen az agyunk sem figyel, igazából fel sem fogja. A BBC példaként említi, hogy ha van pár milliméter eltérés két ember fülmérete között, nyilván nem emiatt fogom azt mondani, hogy nem hasonlítanak egymásra. Nagyobb léptékben viszont azt jelentheti, hogy egy férfiarc azonosításánál nagyobb súllyal esik latba, hogy nagy, zöld szeme van, sötét szakálla, hegyes orra, és kicsi szája. Az agyunk súlyozza egyes elemek fontosságát, akinek pedig átlagosnak mondható arcvonásai vannak, könnyebben megtalálhatja a „hasonmását”. Ezért is működik olyan jól az a mém, amelyben emberek a saját ikertornyaikkal fényképezkednek a múzeumokban, amire a Google Arts egy appot is épített (amely a mi arcunkat kereste műalkotásokban, olykor sikertelenül).

A valóban egy időben élő hasonmásokra visszatérve: sajnos a két embert egymás mellé állítva azonnal egyértelmű, hogy melyek azok a pontok, amelyeknél eltérések vannak, amire Francois Brunelle I'm Not A Lookalike című projektjének képei alapján is rájöhetünk. (Itt van még jó néhány.) Sajnos Mihalik Enikő nincs elérhető közelségünkben, így nem tudjuk megkérni, hogy pózoljon nekünk Doro fényképe mellett.

Szóval valószínűleg arról van szó, hogy Mihalik Enikőt azért tudom felfedezni Marie Doro képeiben, mert vannak hasonló jelentős vonásaik, amik triggerelik a felismerésre tervezett agyamat, ráadásul mindketten alapvetően hasonló szépségideálnak felelnek meg (leszámítva a valószínűleg eltérő testalkatukat – a színésznőt itt tanulmányozhatja tovább). És mivel történetesen mindkettejüket elég szépnek, szakmailag indokoltnak találták a maguk korában ahhoz, hogy megörökítsék, van kiket összehasonlítani. Az, hogy Doro arca pont manapság megint nagyon szépnek számít, meg teljesen véletlenszerű, néhány alapvető törvényszerűséget leszámítva, amik univerzálissá tehetik valaki szépségét.