horoszkóp

Az volt a vágya, hogy megvakuljon, segítettek neki

2015.10.02. 16:03

Amikor Jewel Shupingnak 21 éves korában először érzéstelenítő szemcseppeket, majd néhány csepp lefolyótisztítót cseppentettek a szemébe, hogy megvakuljon, akkor az így is fellépő óriási fájdalom ellenére hosszú idő után végre igazán boldognak érezte magát.

„Égtek a szemeim, némi lefolyótisztító lefolyt az arcomon, kimarta a bőröm. De csak arra tudtam gondolni, hogy “Meg fogok vakulni, minden rendben lesz”” - mondta a most 30 éves nő a Daily Mailnek.

Az észak-karolinai nő öröme nem tartott sokáig. A beavatkozás után orvoshoz vitték, a kórházban próbálták megmenteni a látását. „Amikor másnap felébredtem, boldog voltam, egészen addig, amíg a hátamra nem fordultam, és ki nem nyitottam a szemem. Nagyon dühös lettem, mert láttam a tévé képernyőjét” – mondta.

A szeme viszont helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett, fél év múlva lett teljesen vak. A bal szemét el kellett távolítani, annyira megroncsolódott a szemébe öntött maróanyagtól.

„Úgy érzem, hogy így kellett volna születnem, hogy születésemtől fogva vaknak kellett volna lennem. Amikor senki sincs körülötted, aki ugyanúgy gondolkodik, mint te, akkor könnyen azt hiszed, hogy bolond vagy. De nem hiszem, hogy bolond lennék, csak van egy rendellenességem” – mondta.

A rendellenességének tudományos neve is van, testkép-integrációs zavarnak hívja a pszichológia. A betegség alanyai úgy érzik, hogy a testük nem megfelelő úgy, ahogy van, jobban éreznék magukat, ha hiányozna valamelyik testrészük, esetleg vakok, vagy bénultak lennének.

Shuping első emléke a vakságról már 3-4 éves korából megvan, akkor az anyja elmondása szerint a sötét lakásban szeretett mászkálni éjjelente. Hatévesen már megnyugtatónak érezte a vakság gondolatát, amikor megtudta, hogy megvakulhat attól, ha a Napba néz, onnantól kezdve rendszeresen csinálta.

Még nem volt 18 éves sem, amikor fekete szemüveggel mászkált, és megkapta az első fehér botját. Húszéves korára folyékonyan olvasta a Braille-írást.

Egy évvel később pedig elhatározta, hogy tényleg meg akar vakulni. Talált is egy pszichológust, aki hajlandó volt segíteni rajta azzal, hogy megvakította. Azt nem tudni, hogy a pszichológusnak később felelnie kellett-e a tettéért.

Amikor Shuping szülei megtudták, hogy a lányuk nem egy baleset miatt, hanem szánt szándékkal vakult meg, akkor gyakorlatilag kitagadták.

Annak ellenére, hogy most boldogabb, mint korábban bármikor, senkinek sem javasolja, hogy utána csinálja a dolgot. „Senki se vakuljon meg úgy, ahogy én! Tudom, hogy a hozzám hasonló emberek érzik a késztetést, de talán egyszer valahogy gyógyítani lehet ezt a rendellenességet. Az ilyen zavarral rendelkező emberek vonatok alá fekszenek, hogy levágja a lábukat, lefagyasztják a lábukat, vagy leugranak egy szikláról, hogy lebénuljanak. Nagyon nagyon veszélyes, és professzionális segítségre szorulnak” – mondta.

Az ügyben megszólalt a Columbia Egyetem egyik professzora is, akinek többek között ez a zavar a szakterülete, és nem szolgált sok jó hírrel. Egyelőre sem a pszichológusok, sem a pszichiáterek nem tudják, hogyan lehetne kezelni ezt a fajta rendellenességet.

A problémát az okozza, hogy az alanyok valamilyen hátrány elérésétől válnak elvileg boldoggá. Viszont mi a helyzet akkor, ha az illető mégsem válik boldoggá azzal, hogy mondjuk amputálják a lábát. Ráadásul a legtöbb testkép-integrációs zavaros ember tudja, hogy nem megszokottak az érzései, és hogy ezek valahonnan belülről táplálkoznak, de nem tudják megmondani, hogy miért vannak.

A tudomány jelenleg azon az állásponton van, hogy ezt a zavart nem valamiféle trauma okozza, hanem valószínűleg egy agyi elváltozás, az agy nem képes a test egészét feldolgozni, azt képzeli, hogy van rajta egy olyan végtag, testrész, ami fölösleges, nem odaillő, ezért próbál megszabadulni tőle.