horoszkóp
5L

Lakatos Levente: a „hibák” gyakran még vonzóbbá teszik a szememben a másikat

2019.11.16. 12:19

Lakatos Levente egy 33 éves író, aki Éder Krisztián által készített, 2013-as képei kapcsán már szerepelt egyszer ebben a blogban. Most frissen megjelent regénye, a Vörös, illetve egy újabb fotósorozat, egy aktfotósorozat kapcsán beszéltünk vele.

Milyen élmény volt teljesen meztelenre vetkőzni egy fotózáshoz? Hogy érezted magad közben?

Nem vagyok egy szégyenlős típus, zavarban nem voltam, inkább a szituáció volt idegen, hiszen stúdiófényekben, kamera előtt még soha nem meztelenkedtem. Nagy szerencsémre agyban elég jól el tudom rendezni a dolgaimat, hamar akklimatizálódtam, nagyjából tíz perc kellett ahhoz, hogy a kezdeti feszengés után ne érezzem szükségét a takargatásnak. Mindehhez nyilván az is hozzásegített, hogy csak ketten voltunk a stúdióban a fotóssal, Vaszil Ádámmal. Ádám egyébként nagyon korrekt volt, azokat a képeket, amiken kivillant ez-az, rögtön törölte, szóval azért sem kellett aggódnom, hogy esetleg kikerülhet olyan felvétel, amit nem szeretnék viszontlátni.

Az edzéshez és az íráshoz is sok kitartás és monotóniatűrés kell. Melyik a nehezebb?

Az írás számomra egyáltalán nem monoton tevékenység, hiszen habár egy helyben ülök és gépelek, az agyam mindvégig kalandozik. Edzés közben például ez a lehetőség nincs meg, ahogy nem oda koncentrálok, elszáll az erőm és csak bohóckodni tudok. Való igaz, az edzéshez kell egyfajta kitartás, ami könnyen monotonitásként csapódhat le az emberben, de éppen az ebből fakadó elcsüggedést kivédendő kezdtem el belátható időintervallumon belül teljesíthető célokat kitűzni magam elé. Ez a fotózás is egy ilyen cél volt, a következő mérföldkövet december elejére jelöltem ki. A kérdésedre válaszolva egyébként az írás szerintem nehezebb, hiszen egy teljesen úgy világot és történetet kell megteremtenem a semmiből. Alkotni, létrehozni valamit számomra embert próbálóbb.

Mondj egy olyan dalt/zenét, amit edzés közben szívesen hallgatsz, és egy olyat, aminek a hangulata a leginkább közel áll a regényeid világához!

Edzés közben direkt erre a célra létrehozott, remixelt feldolgozásokat hallgatok. Mind gyors és sok köztük a népszerű sláger. A nagy kedvencem a No Roots című dal remixe, de nagyon bírom a How Do You Sleep? átdolgozását is, és bármennyire kellemetlen bevallom: Britney Gimme More című dala a maga monotonitásával engem bármikor felpörget. A regényeimhez illő dallal azért vagyok bajban, mert az én elképzelésem általában egyáltalán nem találkozik az olvasókéval. Ahányszor zenét posztolok lehúzzák… (nevet) Ha nem bánod, inkább azt mondanám, hogy melyik dalt hallgatom mostanában a legtöbbet. Ez a Capulets nevű együttes Stranger Love című dala. De most, hogy jobban belegondolok, ez szerintem passzol az új regényemhez, a Vöröshöz…

Szerinted mennyire fontos a külső abban, hogy valaki szexuálisan vonzó legyen?

Minél inkább törekszem az emberek elfogadására, annál kevésbé szégyellem hasonló kérdésekre azt mondani, hogy hiba volna általánosítani. Jómagam, azt hiszem, ebben a kérdésben nagyon hasonlítok az új regényem, a Vörös főszereplőjére, Botondra. Neki is fontos, hogy az illető külseje megmozgassa a fantáziáját, pláne, ha nyersen testiségről beszélünk. De ha az érzelmek is közrejátszanak, a „hibák” gyakran még vonzóbbá teszik a szememben a másikat. Nem is annyira a külsőt, inkább a kémiát tartom fontosnak, ami viszont számomra a külső és a belső együttes eredménye. Zsongani szeretek a másikért.

Ha beszélsz vagy találkozol a rajongóiddal/olvasóiddal/instakövetőiddel, mi szokott a leggyakoribb reakció lenni a részükről?

A legtöbben általában zavarban vannak, de ezzel nincsen gond. Szeretem beszéltetni őket, mert végül is azért jönnek például egy dedikálásra, hogy találkozzunk egymással. Sajnos nagyon kevés időnk van ilyenkor, hiszen a sor várakozik, igyekszem úgy alakítani, hogy számukra is tartalmas legyen az a néhány perc. Egyre többen kérnek egyébként ölelést, főleg a fiatalabbak, ami kezdetben furcsa volt, de valójában örülök, hogy az egyre elidegenedő világban újra kezd fontossá válni a testi kontaktus.

És mi volt a legextrémebb reakció valaha?

A legmegdöbbentőbb eset nem olvasóhoz kötődik, hanem egy biztonsági őrhöz, aki egy nagy plázadedikálást követően megkérdezte, szükségem van-e kíséretre az autómig. Mondtam, hogy nem, nincs baj, nem támadnak rám az olvasóim. (nevet) Azt hiszem, a könyv megválogatja azokat az embereket, akik figyelnek rám. Hiszen míg például egy popdalt meghallgatsz néhány perc alatt, táncolsz rá, jó buli, a könyvre időt kell szánni, olvasni kell, ráadásul magányos időtöltés. Szóval ez alapjaiban szűri meg azokat, akik dedikálásra jönnek, nincsenek kirívó esetek.

Mikor táncoltál és mikor sírtál utoljára?

Szórakozóhelyre ritkán járok, de táncolni, vagyis inkább lötyögni gyakran szoktam edzés közben, ha olyan dal szól, hülyének is néznek miatta… (nevet) Sírni egyébként egy-egy filmen is képes vagyok, de az biztos, hogy a Coco című rajzfilmen zokogtam.

Hozzászólna? Írjon nekünk Facebookon!
Lakatos Levente: a „hibák” gyakran még vonzóbbá teszik a szememben a másikat

Lakatos Leventének új regénye van, és egy aktfotózást is bevállalt. Többek között a képek elkészültének körülményeiről, az edzésről és az írásról is kérdeztük.

388 · Nov 16, 2019 12:19pm Tovább a kommentekhez
Facebook Comments
309
91