Ennek a nyárnak az első felét Olaszországban töltöm. De nem nyaralok, és ez már nem is az első ilyen nyár az életemben: az élettársam olasz, ezért lassan 12 éve, hogy ingázok Magyar- és Olaszország között. Ez a nyár azonban többek között azért más, mint a többi, mert most az Instagramra posztolok naponta olyasmiket, amikről remélem, hogy a Velvet olvasóinak érdekesek lehetnek, egy héten egyszer pedig itt a Nyár blogban mesélek egy kicsit arról, milyen az élet errefelé, amikor beüt a szezon.
Az errefelé kicsit közelebbről észak-Olaszországot jelenti, a Lago Maggiore környékét, de pont ebből a hétből négy napot lent voltunk a tengerparton Ligúriában, illetve a szomszédos Toszkánába is átruccantunk egy napra.
7 dolog, amit az olaszoktól tanultam meg
Az alábbi hét dolog nem kapcsolódik különösebben szorosan se ehhez a héthez, se ehhez a nyárhoz, de talán érdekesek lesznek – remélhetőleg valamennyire érzékeltetik majd, hogy mennyiben változott meg az életem, mennyiben változtam meg én magam attól, hogy huszonévesen belekerültem egy olasz családba.
1. Napi egy pohár bor –Mielőtt az olasz vonal bejött volna az életembe, én is úgy fogyasztottam alkoholt, ahogy szerintem Magyarországon a többség teszi: napokig semmit, aztán (tipikusan a hétvégén) nagyobb mennyiség. Itt ehelyett minden nap iszunk bort, minden vacsorához, de általában csak egy pohárral, hétvégéi estéken persze valamennyivel többet. Azonban az errefelé élő olaszok nem különösebben bulizósak, vagy legalábbis nem az iszunk-hányunk-belefekszünk módszerrel. Inni mindig mindenki szokott (vezetés előtt is), de kifejezetten részeg olaszt nagyon keveset láttam tíz év alatt.
2. Léteznek hústalan étkezések – Olaszországban minden vacsorához van bor, Magyarországon minden (ebéd és) vacsora tartalmaz húst valamilyen formában. Én itt kint fedeztem fel, hogy azért simán meg lehet ebédelni-vacsorázni hús nélkül egy héten akár sokszor is. A Flórián téri menzán azt hiszik rólam, hogy vegetáriánus vagyok, mert nem szoktam a főzelékre se fasírtot, se sült virslit kérni, pedig eszem én a húst, csak már jóval ritkábban, mint ami a magyarországi környezetemben természetes. Én Olaszországban tanultam meg, hogy a zöldségek önmagukban is finomak tudnak lenni.
3. Egy jó kenyér/péksütemény fantasztikusan finom – Én itt kint Olaszországban tanultam meg értékelni a magyar pékipari termékeket is. Nem akarok egész Olaszországról véleményt mondani, csak az észak-nyugati sarkot ismerem behatóbban, de Piemontban, Lombardiában és főleg Ligúriában siralmasan rossz a kenyér. Fehér, túlkelesztett, íztelen, se héja, se belseje, a vásárlástól számított tíz percen belül fogyaszthatatlanná szárad ki.
Az errefelé brioche összefoglaló név alatt árult édes péksütemények se jelentik a szakma csúcsát szerintem, az itteni átlag jóval a magyar átlag alatt van. Én úgy szeretem Olaszországot, mint az emberek a sót (és a normális kenyeret meg az épkézláb péksüteményeket), de szerintem az olasz pékek nincsenek a helyzet magaslatán. Évek óta magam sütöm itt kint a kenyeret, a péksüteményeket meg Olaszországban kerülöm, Magyarországon viszont habzsolom.
4. Az olasz nyelv és a könnyűzene egymás ellenségei – Az olasz könnyűzenét én életelem első huszonvalahány évében kb. a Lasciate mi cantare-szintű alapvetéseken kívül nem nagyon ismertem, de amit ismertem, azt nem nagyon szerettem. Azt hittem, ha egy bizonyos időt itt kint töltök és normálisan elsajátítom a nyelvet, akkor megtanulom értékelni az olasz könnyűzenét. Nem ez történt. Most, hogy értem, mit énekelnek, csak még jobban irritál az olasz nyelvű könnyűzene 100%-a.
Buon giorno, dio!
...sai che ci sono anch'io?
Toto Cutugno dalát gyerekkorom óta ismerem, felnőttkorom óta értem, és továbbra sem utálom. Ha van kedve, hallgassa meg!
A fő problémám először is, hogy itt még mindig a cantautori néven ismert gitáros-énekes-dalszerzők a legmenőbbek, akik az Élet Nagy Dolgairól énekelnek rekedtes hangon minimális, de mindig akusztikus zenei kísérettel. Nekem ebből a csehtamásos vonalból mindig is felmentésem volt, de még nagyobb baj szerintem, hogy az olasz nyelvnek annyira erős dallama és ritmusa van még prózában is, hogy egyszerűen garantált a kudarc, ha bármilyen egyéb melódiát próbálnak ráerőltetni.
Szerintem az olasz legalapvetőbb jellemzői kizárják azt, hogy ezen a nyelven egy jó és mai popdalt el lehessen énekelni, és ezt úgy mondom, hogy engem pl. a német és a spanyol nyelvű kortárs könnyűzene nem irritál. Az olasz igen.
5. A divat és az elegancia két külön dolog – Hét évig Milánóból ingáztam haza Budapestre, és ez alatt az idő alatt elkezdett zavarni, ha Milánót divatfővárosként emlegetik (igaz, néha én is ezt teszem az egyszerűség kedvéért). Milánó szerintem nem a divat, hanem az elegancia fővárosa.
Ezt azért mondom, mert számomra a divat az önkifejezés egy eszköze. Ezt Milánóban nem nagyon gyakorolja senki, illetve aki igen, az szerintem nem túl jól (az itteni szavazatok szerint önök szerint sem). Viszont az emberek zöme olyan elegáns, hogy én olyat Párizsban vagy Londonban se nagyon szoktam látni. Az elegancia (Milánóban) egy szabályrendszert jelent, aminek max. az 5-10%-a változik/fejlődik évadonként, de a lényeg nagyjából változatlan. A milánóiaknak van egy stílusuk – de a többségüknek nem egy egyéni stílusa van, hanem mindenki ugyanúgy elegáns.
Amikor elkezdtem Milánóba járni, egy idő után úgy éreztem, hogy engem nem is érdekel a divat, holott előtte viszonylag sokat foglalkoztam a témával. Aztán rájöttem, hogy engem az elegancia nem érdekel, de úgy egyébként az öltözködés és a divat viszont mennyire, hogy igen.
6. Észak vs dél – Nekem újdonság volt annak idején, hogy Olaszországban mennyire van jelentősége annak, hogy valaki északi vagy déli-e, illetve hogy melyik régióból származik. Sokkal erősebb ez a különbségtétel, mint mondjuk Magyarországon a Budapest-vidék ellentét. Az északiaknak több ponton is bajuk van a déliekkel, elsősorban azért, mert az északiak úgy látják, hogy ők dolgoznak meg azért a pénzért, amit délen a lustaság, a főváros bürokráciája és a szervezett bűnözés elnyel.
Ezért aztán különösen fájó az északiaknak, hogy Olaszországot külföldön általában a déllel azonosítják pizza-pasta-maffia vonalon, és ugyanezért van, hogy bár itt is csomó bolt bezár délben, nem szeretik, ha erre a napközbeni leállásra azt mondják, hogy siesta, mert sziesztázni a déliek meg a spanyolok szoktak. Ehelyett a pennichella szót alkalmazzák az ebéd utáni szunnyantásra, szóval ezt érdemes észben tartani, ha egyszer valaki ezen a vidéken utazik.
7. Mit kell csinálni a templomban – Egy katolikus mise nem egy szabadon választott gyakorlat, elég szigorú és részletes szabályok vannak arra, hogy a papnak mit kell csinálni, mondani, felolvasni, és hogy a hívek erre mit mikor mit válaszoljanak és üljenek-e vagy álljanak. Na ez utóbbi téren Magyarországon elég sűrű homály uralkodik a katolikus plébániák többségében. Én egy rendszeresen templomba járó ember vagyok, szóval tapasztalatból mondom, hogy a magyarok végigülik a misének a nagy részét, amikor pedig egyébként állni kéne.
Katolikus családba születtem, annyit jártam hittanra egyetemista korom végéig, hogy az átlagon felüli, de azt csak felnőttként, Olaszországban tanultam meg az olaszoktól, hogy a misén mikor kell felállni és mikor lehet leülni.
Strandolás Ligúriában, strandolás Toszkánában
Ha ön Olaszországi nyaralást tervez, talán érdekes lehet az alábbi pár sor, amiben összefoglalom, mi a különbség a két régió strandjai között. Ligúriát elég jól ismerem, ezzel szemben Toszkánában most voltam először, de állítólag Viareggio környékén a strandok többsége olyan, mint az, ahol a szombati napot töltöttem. Nézzük, melyik milyen.
Ligúriát a hegyek és a tenger találkozásaként kell elképzelni. Sziklás-kavicsos strandok vannak, amik roppant keskenyek, alig van hely, csúcsszezonban borzasztó zsúfoltak tudnak lenni, és igen, a strandok nagy része fizetős, arcpirítóan magas összegekért. Ahol előre kitűzött napernyők vannak, ott fizetni kell.
Amiért mégis megéri idejönni, az az, hogy a tenger valami elképesztően kék és tiszta, a panorámák annyira szépek, hogy az ember kételkedni kezd józan ítélőképességében, a természet vad és regényes. Jellemző még, hogy a turisták zöme itt olasz, akik Piemontból és Lombardiából érkeznek, kb. úgy, ahogy az ember lejár a Balcsira Magyarországon. Legfeljebb egy-egy némettel vagy svájcival lehet összefutni és kész.
Toszkána is hegyes-dombos, a fenti képen is látható, hogy itt azért a parttól jóval messzebb vannak a hegyek. Ennek megfelelően szép széles strand, szóval aki klasszikus homokos partra vágyik, az ide jöjjön inkább. Ligúria egy olyan meglepő különlegesség, amiről az ember nem is tudta, hogy szüksége van rá, Toszkána meg pontosan az a kényelmes perfekció, amire az ember akkor gondol, amikor egy tipikus homokos olasz strandról van szó.
Ligúriához képest itt jelentős különbség, hogy Toszkánában nagyon sok a turista a világ minden tájáról, a leglátványosabbak az amerikaiak és az ázsiaiak voltak nekem. Ligúriában az ember akkor is olaszok között van, amikor a legzsúfoltabb turistacsapdába megy (a Cinque Terre kivételével), Toszkánában viszont nem lehet egy percre se elfelejteni, hogy ez a nemzetközi turizmus egyik fő központja.
Ezt teszi az emberrel 10 év Olaszország. Plusz Ligúria vs Toszkána: hol strandoljak?
52 · Jul 03, 2017 05:21pm Tovább a kommentekhez