Az abortuszvita nem pusztán elméleti síkon zajlik, eldönthetetlensége beszivárog a gyakorlatba is. A páciens fizikai és lelki állapotát a műtét előtt, alatt és utána leginkább az határozza meg, hogy az orvos, az ápoló vagy a védőnő mit gondol róla.
Van, ahol nem kérdeznek, és a nő úgy jut át az összes bürokratikus szűrőn, hogy közben embernek érzi magát. Mások szerint viszont a magzatelhajtás bűn, tehát bűnösként tekintenek a kérelmezőre. A törvény szerint - ha kell, ha nem - kötelező a felvilágosítás, vagyis az egészségügyben dolgozók hozzáállásán, "technikáján" is múlik, hogy az ellátott később újra teherbe esik-e akarata ellenére. A felvilágosításra tehát megfelelő alkalom az első abortuszhelyzet. Más kérdés, hogy mindez hogyan történik a gyakorlatban. A törvényi szabályozás a prevenciót célozza ugyan, amikor a családsegítő szolgálatok szerepét meghatározza, de nem mindenütt teljesítik e kötelezettségeket. Adódhat olyan eset, amikor a felvilágosítás valóban értelmetlen (sőt az alanyok sérelmezik a "kioktatást"), máskor viszont létkérdés.

A megszakítást kérelmezők között minden társadalmi réteg és embertípus megtalálható: ijedt gyerekek, karrierjüket ápoló egyedülállók, elhasznált utcalányok és jövőtől tartó családanyák - indokolt lenne, hogy az eljárás személyre szólóan mást és mást nyújtson, erről azonban szó sincs: a rendszer nem alanyai, hanem működtetőinek etikája szerint tesz különbséget. Így előfordulhat olyan abszurd helyzet, hogy az egyik helyen a nemi erőszak áldozatának is elmagyarázzák a helyes óvszerhasználatot, másutt viszont még az sem tűnik fel senkinek, ha már a harmadik lány jön ugyanabból az általános iskolai osztályból.

A felvilágosítás

A rendszerváltásig az "Ab-bizottságok" láttak el "erkölcsi" és egészségnevelő feladatot a terhesség-megszakítások előtt. Ezután néhány évig a szülészorvosok munkaköre bővült e tevékenységgel, de a leterheltség és etikai ellentmondások miatt ez zsákutcának bizonyult. 1993 óta a családvédelmi szolgálatok védőnői látnak el megelőző-felvilágosító feladatokat. Az 1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről úgy rendelkezik, hogy a szolgálat munkatársa - lehetőleg az apa jelenlétében -, tiszteletben tartva az állapotos nő érzéseit és méltóságát, tájékoztassa őt a terhességmegszakítás jogszabályi feltételeiről, a gyermek vállalása esetén elérhető támogatások lehetőségeiről, olyan szervezetekről és intézményekről, amelyek erkölcsi és anyagi segítséget nyújtanak gyermekvállalás esetén, az örökbefogadás lehetőségeiről és feltételeiről, a terhességmegszakítás körülmé-nyeiről, módjáról, veszélyeiről és az esetleges későbbi terhességre gyakorolt hatásairól, a terhességmegszakítást végző egészségügyi intézményekről, valamint a fogamzásgátlás ajánlható módszereiről. Hogy mindebből mennyi valósul meg, az szinte teljes mértékben a védőnő elhivatottságán, beleérző képességén múlik.

"A barátnőmmel ma mentünk a családvédelmi szolgálathoz. Itt kapja meg a csekket meg az engedélyt, hogy elvégezhetik a beavatkozást. Az élményeim nagyon lehangolók. Egy idióta védőnő ül ott, és ijesztgeti iszonyú stílusban a párokat. Ilyeneket szól: "örök fájdalom, amiből nem lehet kilábalni", "felelőtlen, elővigyázatlan", "nem lehet majd jó anya" Borzasztó."

"Két évvel ezelőtt estem át abortuszon. Sajnos valami gond volt az óvszerrel. Akkoriban nagyon erős gyógyszereket szedtem, és negyvenegy évesen nem szerettem volna vállalni, hogy esetleg babám születik. Az orvosom az abortusz mellett voksolt. Az illetékes védőnő nem volt valami kedves. Faggatott, hogy mivel védekeztünk, és mindenáron rá akart beszélni a spirálra. Gyógyszert nem szedhetek, spirált pedig egy méhszájseb-eltávolítás után már nem ajánlott az orvosom. De a védőnő csak hajtogatta a magáét, és mindenáron rá akart beszélni, hogy tartsam meg a babát. Nagyon megalázó volt. Azt hiszem, ha egy negyvenegy éves, kétgyerekes anya így dönt, akkor felesleges tovább zaklatni."

"Egy védőnő ült benn, az égvilágon semmit nem kérdezett. Szomorúan nézett, kitöltötte az engedélyt, és adott egy csekket."

A műtét

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár valamivel több mint húszezer forintot fizet a kórházaknak minden műtét után. A teljes összeget, annak felét vagy harmadát elengedik a rászorultságukat igazolóknál (az egészségügyi okokból megszakításra kényszerülőknek nem kell fizetniük). Volt időszak, amikor mentességet kaptak azok is, akik spirál mellett, önhibájukon kívül estek teherbe; ma ezt nem veszik figyelembe. Az egészségügyi ok mellett egy gumikategória szerepel opcióként: "súlyos válsághelyzet". Válsághelyzet bármi, amit a nő annak érez: legtöbben rossz anyagi helyzetükre hivatkoznak. Hagyományos, mechanikus küretet ("kaparás") Magyarországon ma már nem végeznek. Ehelyett fokozatosan, kíméletesen tágítanak, és vákuummal szívják ki a méhtartalmat. Franciaországban, Svédországban, Kínában és az Egyesült Államokban kapható egyfajta magzatelhajtó gyógyszer is. Bevezetésének gondolata bizonyos országokban kemény ellenállásba ütközik, nálunk nincs is napirenden. A tiltakozók hivatkoznak nem tisztázott kockázatokra, illetve arra, hogy egy ilyen tabletta túlságosan megkönnyítené a magzattól való megszabadulást, felmentené a férfiakat a védekezés felelőssége alól, használata pedig könnyen ellenőrizhetetlenné válhatna. Rossz nyelvek szerint arról is szó lehet, hogy az egészségügy nem akar elesni a műtéti hálapénztől.

"A kórházban adtak ránk egy hálóinget, ami hátul megkötős volt, vigyorgott belőle az egész hátsó felünk. Kezünkbe nyomtak egy gumilepedőt, és így kellett nekiindulni az elsőről az ötödikre, gyalog. Az egész kórház tudta, betegek, látogatók, hogy kapartatni megyünk, mert csak azok alkottak ilyen alulöltözött karavánokat. Az teljesen mindegy volt, hogy elhalt a babád, hormonális vagy egyéb ok miatt nagyon véreztél, vagy abortuszra mentél, el kellett viselni ezt a megalázást."

"Nagyon kedvesek voltak a műtősök és az asszisztensnők. Az orvos is, de őt nem sokat láttam, látszott, hogy nagyon hajszolt. Remegett a karom, ahogy fertőtlenítették. Mondták, hogy ennyire nem szabad félni. Folyt a könnyem, mondták, hogy nem szabad, nem tesz jót. Éreztem, hogy megértenek."

"Valami gond lehetett (azóta se tudom, mi), mert a tágítótól nagyon véreztem. Nem is várták meg a reggelt, mondták, hogy rögtön megcsinálják. Azt hittem, hoznak tolókocsit, de az mondta az orvos, hogy karoljak belé, a hátsó lépcsőn megyünk, és tegyek oda papírtörlőt. Mondtam, hogy nagyon görcsöl. "Most legalább egy életre megjegyzed, hogy mit csináltál." Ezt mondta az orvos. Megalázó volt ez épp egy férfi szájából."

"A műtős nagyon rendes volt, kicsit beszélgettünk, oldotta a feszültséget. Az orvosom nyugtatott. Amikor betoltak, két tüneményes hölgy nyüzsgött körülöttem, viccelődtek velem, kedvesek voltak. Azt még éreztem, hogy megszúrnak, utána képszakadás. Csak a kórteremben tértem magamhoz. A doki nem nagyon akart hat előtt elengedni, de végül nem tartott vissza, és amikor odaadtam a borítékot, úgy láttam, kicsit elpirult."

"Nem altattak. Kapartak, majd vákuummal kiszívták. Megint kapartak, megint szívtak és így tovább. Nagyon fájt, majdnem teljesen magamnál voltam. Aztán a szemem láttára takarították ki a véres edényt. Borzasztó volt!"