Az abortuszvita nem pusztán elméleti síkon zajlik, eldönthetetlensége beszivárog a gyakorlatba is. A páciens fizikai és lelki állapotát a műtét előtt, alatt és utána leginkább az határozza meg, hogy az orvos, az ápoló vagy a védőnő mit gondol róla.

A lábadozók

Amíg nem sikerül érdemben javítani a védekezés hatásfokát, addig az egészségügyi dolgozók értelmetlennek tűnő munkát végeznek. Folyamatos ellentmondások közt élnek, vagy teljesen fásultak. Sokan közülük alig érnek rá eset és eset között különbséget tenni, és tehetetlenségükben könnyen csúsznak szereptévesztésbe. De erről már csak az ápoltak beszélnek.

"Magunkra hagytak a szobában, nem jöttek a nővérek. Biztos, hogy rutinműtét, és azért. Nem voltam valami jól, de ezen úgysem tudtak volna segíteni. Az ágy csupa vér lett, de hát ez vele jár. Az éjszakás ápolónő viszont nagyon együttérző volt. Reggel, mikor indult haza, még beköszönt, és azt mondta: most már nemsokára túl lesznek rajta, hamar rendbe jönnek. Ez nagyon jólesett."

"A legszörnyűbb emlékem az, hogy veszélyeztetett terhesekkel raktak egy kórterembe, és ezek az anyák azt se tudták, milyen módon szúrjanak meg a nyelvükkel. Két lányom van, mindkettő gumival vagy tablettával védekezik. Már gyerekkorukban pontos felvilágosítást kaptak, így ők megmenekültek az ilyen döntésektől."

"A dokim nem engedett haza, csak másnap reggel, amiért külön utáltak a nővérek. A viselkedésük egyszerűen kritikán aluli volt, szó szerint levegőnek néztek. Pedig az abortusz kisműtétnek számít, tehát minimum egy vérnyomásmérés kijárna.

Nem figyelmeztetett senki azokra a dolgokra, amiket egy abortusz után be kell tartani. Nem mondták, hogy a műtét után jó, ha két órán át fel sem kel az ember, hogy hat hétig nem szabad ülőfürdőt venni, cipelni.

Én azt hiszem, nagy hibát követnek el. Aki idáig jut, az már megjárta a maga kis poklát. Aki meg úgy megy oda, mintha mi se történt volna, arról ez a stílus úgyis lepereg."

Kempf Zita

Anya voltam öt hétig
Mondhatnám, hogy elszakadt a gumi, az lenne a legegyszerűbb. A kórházi szobatársak közül is többen mondták, de nem nagyon hittem. A többiek meg vagy a gyógyszer egy hibaszázalékába tartoztak, vagy csak hümmögtek. Ilyenkor tudtam, ők is hülyék voltak. Felelőtlenek, ostobák, linkek, tanulatlanok, hülye kis kurvák.

Én mindig vigyáztam. Én, és nem mi. Furcsa, hogy a hapsikat mennyire nem érdekli, kitől lesz véletlen gyerekük. Ideges lettem, amikor rájöttem, hogy elszámoltam magam. Nem voltam szerelmes, nem éreztem magaménak azt a gyereket. A negyvenedik órában rohantam a sürgősségi ambulanciára. "Ne jöjjön be!" - mordul rám egy doki. Nem akartam bemenni - mondom. - Hetvenkét órás gyógyszert szeretnék kérni, ha lehetséges. "Várjon ott!"

Küld egy nővért, az adja a receptet, és már menne. Hallottam, hogy van helyi megoldás is, nem szeretem a gyógyszert - mondom. - Jók ezek a kúpok, krémek meg hasonlók? "Elég jók, azt mondják" - biztat és megy. Nincs ideje csevegni.

"Igen, terhes, négyhetes" - ezt mondta a nőgyógyász. Tudtam. Olyan rosszul voltam két hete. Mégis folytak a könnyeim, ahogy rángattam fel a bugyimat. Kérdezte, hogy megtartom-e. Mondtam, nem tudom, meg kell beszélnem. Ez nem volt igaz, de valahogy azt gondoltam, az mégsem lehet, hogy csak úgy egy perc alatt döntsek. Másnap reggel mondtam, csinálják meg, amilyen hamar lehet.

Émelyegtem, a gyomrom állandóan felfordulva, láz, hányinger. Ha nem ettem, attól voltam rosszul, ha ettem, attól. De nem nagyon ettem. Undorodtam a hústól, az édességtől, a kávétól, az alkoholtól, a cigitől. És a férfiaktól, de ez más kérdés.

Nagyon vártam, hogy hétfő legyen. Éjszakánként hisztérikusan zokogtam vagy a plafont bámultam. Nyolc milliméteres volt az ébrény. Éreztem, hogy bennem van az ösztön, hogy védjem. Ha buszon mentem, a hasamra tettem a kezem. Máskor nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nő bennem egy kezdetleges lárvaszerű izé, mint valami "alien", akit belém ültettek és belőlem eszik. Azon gondolkodtam, van-e már szeme. Ami a váróban volt a falon, annak szeme volt és kis keze. De gyanakodtam, hogy ez csúsztatás.

Azt előre eldöntöttem, hogy lelkizni nem fogok, semmi értelme. Ez nem egy ember, csak néhány sejtem, amiből később lehetne az.

A családvédelmi lepusztult épületében már várt néhány lány, volt, aki az "apukával" együtt. A védőnő nem kedvelt minket, ez világos volt, bár nem látszott rajta semmi. Úgy tett, mint aki észre sem akarja venni, hogy ott vagyunk, és pláne nem akarja tudni, miért. Gondoltam, most jön a fejmosás, de semmi ilyen nem volt. A nő az adataimat írta fel egy űrlapra. Meglepődtem, hogy nem kérdezi, miért nem akarom megtartani a magzatot. Vagy hogy hogyan védekezem. Ha belegondolok, az sem derült volna ki, ha megerőszakoltak volna.

A védőnő a súlyos válsághelyzetet ikszelte. Milyen álszent dolog. Miért nem lehet azt mondani, hogy mindenkitől elvesszük, aki nem akarja? Műtét előtt aláírtam, hogy "ismertették velem a tervezett beavatkozás várható hatását és következményét, a lehetséges szövődményeket". Meg hogy "az aneszteziológus ismertette a tervezett érzéstelenítési eljárást, a felvilágosítás kiterjedt az eljárás módjára, előnyeire, hátrányaira, esetleges következményeire". Ilyesmi nem történt, az altatóorvossal nem is találkoztam, az orvos meg annyit mondott a műtétről: akkor jövő hétfőn papuccsal, pizsamával. Mondjuk, arra magasról tettem, hogy felébredek-e vagy sem az altatásból. De azt jó lett volna tudni, hogy ha igen, akkor mekkora a meddőség kockázata. Az is csak utólag jutott eszembe, hogy nem kérdeztem meg, kell-e feküdnöm, mikor mehetek majd dolgozni, fürödhetek-e, és meddig kell várni a szexszel. Ezekről senki semmit nem mondott.

A "lamináriások" - így hívtak minket. A laminária gyűlöletes egy dolog. Az az eszköz, amit este felpréselnek a méhszájba, hogy az reggelre kitáguljon. Ettől rettenetesen féltem, de nem mutattam, mert az volt bennem, hogy nekem nem illik szenvedni. Az adott erőt, hogy biztatni kellett egy falfehérre sápadt, szőke kislányt, aki cérnahangon egyfolytában kérdezgette: fájni fog? Fájt? Ki lehetett bírni? Az volt gyanús, hogy a lányok még csak nem is válaszoltak neki. Mentek mereven kifelé.

Amit a laminária csinált, az borzasztó volt. Égő parazsat raktak belém és hasgörcsöt. Szorítottam a karfát. Mondták, hogy kész, menjek az ágyamba, de nem tudtam. A folyosón leültem, és bámultam befelé. Egyszerre jött a hányinger és a sírhatnék, de egyik se jött ki, csak fojtogattak. Mondták, maga meg minek ül itt. Akkor hanyatt feküdtem, ránk oltották a villanyt. Még csak este kilenc volt.

A többiek is nagyon szenvedhettek, az egyik lány csak sóhajtozott meg nyöszörgött, a másik egész éjszaka járkált. Neki nem is kell gyerek, ha ilyen szenvedéssel jár - ezt mondta. Tizenötezret kért tőle a doktornő, előre szólt, hogy neki majd ennyit.

Megpróbáltam kimenni a mosdóba, de már az ajtóban kezdett minden elsötétülni. Eltorlaszoltam az ajtót, ahogy összeestem, az éjszakás nővér szedett össze, lemosta az arcom. Nagyon ittam volna, de egy korty is tilos. Reggelig nem mertem mozdulni. Fájt, feszített, akárhogy feküdtem. Rohadt hosszú egy éjszaka volt. Időnként néztem az ablak felé, hogy világosodik-e már, és fohászkodtam, hogy világosodjon.