Arra jutottam, hogy jöjjön egy hivatásos

„Már nagyon sokszor gondolkodtam ezen az e-mailen, de mindig meggondoltam magam, de most olyan állapotban vagyok, hogy jobban szeretném ezt most leírni” – ezzel a bevezetővel kezdődik az alábbi levél, amiben a fő témának a szüzesség elvesztését tekinthetjük. Beküldőjének azt az álnevet találtunk, hogy Jutas, és ő kamaszsráckorától kezdve meséli el élete történetét, amit végigkísért egy bizonyos gond, ami azóta is megoldatlan. Jutas tanácsot kér, ezért most az ő kedvéért is írjuk a bevezetőben, hogy ha ön úgy érzi, lenne értelme, ha ön is megosztaná velünk gondolatait és tapasztalatait, akkor kérjük, küldjön nekünk ön is e-mailt! A Randiblog címén folyamatosan várjuk a leveleket.

„Rólam annyit, hogy 22 éves srác vagyok, több, mint egy éve másik európai országban élek, és ez a randizós-csajozós dolog nekem is a legnagyobb problémám. Mindig, amikor valakivel ezt meg akarnám beszélni, az jut az eszembe, hogy nagyon sok embernek nagyobb problémája is van ennél, és hogy ez nem is probléma, hanem csak blablabla, egy 22 éves srácnak ezt meg kellene tudni oldani...

A középiskolában nagyon sok szívatást kaptam emiatt, ugye a fiatalok között a szüzesség kérdése nagyon lényeges. Mindig idősebb voltam az osztályokban, és így duplán kaptam mindenből... Hogy 16-17-18 évesen nem voltam még lánnyal, de még csókig se jutottam. Személy szerint nem zavart, nem is hiányzott volna – 100%, hogy furcsa az olvasó számára, hogy egy fiatal srác nem vágyik/vágyott erre, ezt nem is tudom megmagyarázni. De úgy, hogy naponta mindig ezzel szívassanak, az nagyon zavart.

Persze próbálkozás volt mindig, és randiig mindig eljutottam, csak komolyabbra sosem sikerült. Ennek tudom a magyarázatát, ugyanis én mindig bizonyítani akartam az osztálytársaknak, hogy végre nem is van, és nagyon komolyan nyomultam, a fiatal lányok meg ezektől menekülnek a legjobban. Sosem szexre mentem, csak amikor már komolyabbra szerettem volna venni, a lányok megijedtek, és sajnos agyban én ezt nem tudtam lenyomni, és még öngyilkosságot is megpróbáltam, nem is egyszer, de a sors sose engedte. Ezután az addigi dolgot orvossal megbeszéltem.

Annyit még rólam, hogy nem vagyok egy olyan diszkós típus. Beszélgetős-iszogatós meetingre mindig vevő voltam, beszélgetni nagyon szeretek, nagyon jó beszélőkém van, nyitott vagyok a témákra, mindenről van véleményem, a környezetem vicces figurának tart...

Na, visszatérve, az orvossal arra jutottunk, hogy keressek valami olyasmit, amivel le tudom kötni az energiámat és az időmet, és nem jutnak eszembe ilyen dolgok... Ezt írtam a levél elején, hogy tudom, hogy nagyon sok embernek sokkal nagyobb problémája is van, amiért megtehetne, én meg ezért „sírok”, ezért sem tudok mással erről beszélni...

Az időmet munkára fordítottam, 18 évesen munkából suliba mentem, már egyedül laktam saját lakásban egyéb családi probléma miatt, a lényeg, hogy a fél rezsit meg mindennek a felét ki tudtam fizetni. Amíg mások buliztak, én dolgoztam, hogy ne kelljen ezzel a problémával foglalkoznom, szóval a koromhoz képest saját véleményem szerint érettebbnek mondanám magam.

A sok munka közben összejött egy csaj. Itt már nem volt köze az osztálytársakhoz, már végeztem. Itt már csak egy olyan lányt kerestem, aki az igazi lenne. Csak és kizárólag ilyen céllal, semmi egyéjszakás kaland. A csajjal megtörtént az első csók, de további nem. Az elején megértette, hogy ő lenne nekem az első minden téren, de pár hét után azt mondta, hogy kösz, nem. Nem tudom a valódi okát.

Erre kb. 1 évre arra jutottam, hogy jöjjön egy hivatásos lány, 20 éves lehettem, nem bántam meg. De nem tudom eldönteni, hogy zavar-e vagy sem, számomra nem jelentett semmit sem, annyit, hogy ezen túlvagyok, ennyi.

Ezután úgy hozta a sors, hogy külföldre költözhetek 20 évesen, szüleim segítségével. Még otthon megvolt az állásinterjú, ahogy kijöttem, másnapra munkám volt, közepesnél egy kicsit jobban beszélem ennek az országnak a nyelvét, másfél évet töltöttem itt, csajozás terén próbálkozások ezerrel, de semmi sikeres. A kiköltözésnél nekem az volt a lényeg, hogy az otthoni dolgokat el tudjam felejteni, új élet kategória, de ezt a balszerencsémet hoztam magammal, és semmire se jutottam itt sem...

4 hónapja új munkahelyem van, 12 óra alatt váltani tudtam – nem egózásból, csak írni szeretném, hogy az élet minden más területén helyt tudok állni. 3 hónap után előléptetés, most már egyedül vagyok itt, magyarok vannak, azzal nincs probléma, de mint jelölt, nincs senki sem... Komolyan senki se gondolkodik, apró kis beszélgetések vannak, de semmi komolyabb. Hát kb. ennyi lenne idáig az én történetem. Köszönöm, hogy leírhattam, így könnyebb egy kicsit – ha tanácsot tudnátok adni, érdekelne.”