Tessék, a jó csajt döngeted esténként

„Valamelyik múlt heti merítésetekben volt szó olyan filmes scenariókról, melyek nem túl valószínű, hogy megesnének bárkivel is a való életben. Erre reagálva szeretném jelezni, hogy mindenzt irracionálisnak vélő konvenció ellenére, velem megtörtént az egyik felállás: Rendes Srác megkapja Jó Csajt. Gondolom nem túl nehéz kikövetkeztetni, hogy én lennék Rendes Srác” – az alábbi levél beküldője Rendes Srácként definiálja magát, de mi azért neki is adunk egy álnevet, mint ahogy mindenkinek szoktunk: az ő neve nálunk Gerzson lesz. Amint az már a bevezetőből világos, Gerzson összejött egy olyan lánnyal, akiről sosem gondolta volna, hogy egyszer megkaphatja. Eleinte minden tökéletesnek tűnt, de aztán... Nem lőjük le a poént, inkább olvassa el az egész levelet, aztán ha van hozzáfűznivalója vagy saját tapasztalata, kérjük, írjon ön is a Randiblog e-mailcímére!

„A Rendes Srác, aki pont annyira szórakoztató, hogy úgy általában a jó csajok szeressék maguk körül tudni, de pont annyira híján is van az ókori görög idealizmus paramétereinek, hogy teljes értékű partnereként már ne vállalják fel. Magyarán, megdugatni már nem hagyják magukat vele, „Bolond vagy? Csak barátok vagyunk!”

A Jó Csajt, akin egy utolsó, szakadt tescós szatyor is úgy áll, hogy hamar szűk lesz tőle a farmer, sosem néz ki szarul, nincs lecsúszva, nem hagyja el magát, legrosszabb állapotában, a legkritikusabban is úgy lehetne jellemezni, hogy szexin zilált, és minden esetben végig kúrnád a padló minden egyes négyzetméterén.

A Jó Csajt, aki – hiába adja el már a külseje is önmagában –, e mellé klasszikus férfimorállal, politikailag inkorrekt, mocskos, gennyes humorérzékkel rendelkezik, meg intelligens, a Glamour és a HVG a legnagyobb természetességgel fér el egymás mellett. Benne és az asztalán is.

A Jó Csajt, akinek ha a lankadatlan önbizalmából az arcodba loccsan egy kevés, az egyből tartósan rászárad, és úgy érzed bármire képes vagy tőle, ráadásul ezért az érzésért még fizetned se kellett.

Szóval Rendes Srác megkapja Jó Csajt, és a nyakába szakad a tömény, ragacsos, habos rózsaszín köd, ami a legkevésbé sem tűnik fullasztónak. Akkor még. Mindenki tudja, hogy megy ez.

Amikor a napod viszonyítási alapja megváltozik: nincs többé délelőtt és délután, csak Ő előtte és Ő utána.

Amikor úgy szexeltek, mint két hormonoktól pulzáló, ösztönvezérelt nyers cafat húsdarab.

Amikor hagyod, hogy jótékony álomba ringasson a stabilitás illúziója, és sosem hangzottak ennél őszintébben azok a szavak a szádból, valaki érdeklődésére: ja, végül is, jól vagyok.

Amikor nem érdekel meddig tart, a lényeg, hogy valamiért fentről így lettek leterítve a lapok, s a puszta tényéért, hogy tart, piszkosul hálás vagy. És mind e mellett párhuzamosan ott motoszkál benned a kérdés, hogy mivel érdemelted ezt ki, te, aki általában a jó dolgokra erősen immúnis vagy. De hát úgy látszik, nem csak másokat, de magadat is beskatulyázni meglehetősen buta dolog, hiszen tessék te, akinél a siker mércéje ott kezdődik, hogy sikerült összeillő zoknit felvenni aznap reggel, a jó csajt döngeted esténként. Aztán rá kell döbbenned, hogy bassza meg, ennél rosszabb párkapcsolati téren nem is történhetett volna veled, szóval, ha úgy vesszük minden abszolút szabályszerűen alakult.

Mit lehet ilyenkor tenni? Több feles már nem fér beléd a gyomrodban görcsös gócként felgyülemlett düh miatt, így amikor melankolikus egykedvűséggel fixírozod a felespohár alját, csak egyvalamit, ami az adott helyzetben a legoptimálisabb és egyben leglogikusabb lépésnek tűnik: levonni a következtetéseket. Az idő alatt talán a düh is leülepszik benned annyira, hogy készen állsz még egy négy centis folyékony feloldozásra.

Na, de mit is tanultam ebből, mi az, amit más hasonló, magát bétaként számon tartó hímeknek továbbítanék útravalóul, hogy ne a saját kárán okuljon, hogyha hasonló helyzetbe kerül?

1. Először is, csak azért, mert Jó Csaj hajlandó nemcsak hogy exkluzívan a te társaságodnak szentelni magát, de méltónak tart arra is, hogy finom photoshopos utómunkára szoruló fizikumod ellenére széttegye neked a lábát, még nem jelenti azt, hogy egyenlő lángon égtek. Neked lehet, hogy Ő az év filmje, attól még az ő műsorán egy délutáni szitkom ismétlés vagy, amin akkor sem röhögött sokat, mikor először nézte.
2. Másodszor, hiába gondolod azt, hogy tök mindegy, meddig tart, vagy így, vagy úgy, de megéri, utólag világossá válik, hogy gecire nem. Elvileg – bár lehet, hogy ez csak olyan brit tudósok megállapították szinten legitim – huszonegy nap kell ahhoz, hogy az ember bármiféle, az életében bekövetkezett változáshoz alkalmazkodjon. Nálam, eddig azt kell, hogy mondjam, mindig beigazolódott, mondjuk lehet, azért, mert elhittem, mindegy. A lényeg, hogyha ebben az esetben letelik a helyzet teljes adaptálódásához szükséges időintervallum, és realizálódik benned annyira, hogy tényként kezeld, tiéd Jó Csaj, és tökéletes időzítéssel majdhogynem abban a pillanatban dob, mert úgy gondolja, megtalálta az év filmjét, aki, nos, nem te vagy, az azért kicsit fáj, na. Annyira, hogy az elmúlt tökéletesnek vélt egy hónap legeslegjobb pillanatai sem tudják kompenzálni.
3. Harmadszor pedig, a legfájóbb a felismerés, hogy Jó Csaj igazából nem létezik. Sőt, igazából nagyobb vesztes, mint te valaha is voltál. Jó Csaj nem több, mint egy gondosan kivitelezett, fröccsöntött, természetellenesen csillogó maszk, ócska, filléres díszlettel kiegészítve. A minden szociális helyzetet kényszeresen uralni akaró jelenléte, a szándékosan késve időzített, feltűnéshajhász belépője, kifutókat majmoló mozgása, harsány, fesztelen megnyilvánulásai, tehát minden, ami miatt anno majd megvesztél érte, komplexusokat ellensúlyozó, folytonosan önigazolásra való éhség csillapítása. Amiben nem igazán ismer korlátokat.”