Életem végéig már csak ő lesz az, aki megcsókol

„Most olvastam Auguszta levelét a Randiblogon, és én is szívesen megosztanám, hogy mit érzek” – így kezdi levelét az alábbi sorok szerzője, akinek Niké istennő nevét kölcsönözzük most egy poszt erejéig. Auguszta a korábbi posztban arról ír, szereti barátját, de más tapasztalatokra is vágyik, és hozzáteszi, ez az egész valószínűleg azért van, mert nagy a korkülönbség kettejük között. Konrád is írt aztán egy hasonló, korkülönbséges kapcsolatról, de most Niké leveléből kiderül, hogy ezek a gondolatok nemcsak olyan nők fejében merülnek fel, aki idősebb férfival élnek. Borzasztóan nehéz dilemma ez, ön mit tenne, ha ilyen helyzetben lenne, vagy mit tanácsolna Nikének, ha jóban lennének? Kérjük, írja meg gondolatait és/vagy saját tapasztalatait a Randiblog e-mailcímére!

„24 éves vagyok, és 5 éve vagyok együtt a barátommal.

Nagyon szeretem a barátomat, nagyon jól kijövünk, leszámítva pár apróságot, ami szinte minden kapcsolatban jelen van (takarítás, stb.). Mindig mellettem állt, súlyos evészavarom és depresszióm alatt is támogatott. Nagyon erős kötelék van köztünk. Gyönyörű helyen élünk, vidéken, én költöztem ide hozzá 4 éve, feladtam az addigi életemet, amit igazából nem bánok, mert jó irányba fejlődtem, amióta vele élek. Ő itt fog meghalni, biztos, hogy nem költözne el velem soha máshova. Én is szívesen élném itt öreg éveimet, de nem tudom elképzelni, hogy a következő 10 évemet is zsinórban itt éljem le.

Az utóbbi időben állandóan azon jár az eszem, hogy kalandozni akarok, mással is ágyba akarok bújni, szeretném megint átélni, milyen, amikor megismerek valakit és az első randikon gombóc van a gyomromban az izgalomtól... Szinte állandóan ezen kattogok. Borzasztó lelkiismeret-furdalásom van ezek miatt, mert igazából boldog életet élünk, és szeretem, de ha belegondolok, hogy életem végéig már csak ő lesz az, aki megcsókol, simogat és bókol nekem, akkor pánikba esem...

Szoktam neki mondogatni, hogy neme még szükségem van arra, hogy mással is ismerkedjek, és egy ideig el kell majd hagynom, hogy később boldogan élhessünk tovább, de nem vesz komolyan, vagy nem akar komolyan venni, azt hiszi, viccelek. Amikor rámnéz, sugárzik a tekintetéből, hogy mennyire szeret. Tudom, ha szakítanék vele, akkor egész életemben bánnám.

Sajnos mégis az az érzésem van, hogy egyszer vége lesz, ha engedek a vágyaimnak. Ő családra is vágyik, én egyáltalán nem. Fiatal korom ellenére szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem szeretnék gyereket.

Teljesen kétségbe vagyok esve, ha arra gondolok, hogy egyszer elválnak útjaink, és akkor is, ha azt képzelem el, hogy életem végéig itt maradok vele, és egy idő után beadom a derekamat, gyereket szülök neki és feladom minden álmomat.

Azt hiszem, az én esetemben nincsen helyes döntés, mindenképpen sérülni fogok, már csak az a kérdés, hogy meddig halogatom a döntést...”