Bánom, hogy nem szakítottam, amikor kellett volna

„Rengeteg érdekes történetet olvastam a blogon és örök színfoltot jelentenek a posztokon belül is az olvasói levelek. Ennek több oka is van: egyrészt mert látom, hogy mások is hasonló vagy még rosszabb problémákkal küzdenek, mint én és lehet, hogy groteszken hangzik, de ez felvidít és segít abban, hogy magabiztosabban álljak a saját életemhez. A másik ok, amiért az olvasói levelek belopták magukat a szívembe az az, hogy mindegyikből le tudom vonni a saját kis tanulságomat. Ezért döntöttem úgy, hogy én is megosztom a saját történetemet: nem véleményt illetve tanácsot várok, hiszen most már felesleges, csak azt szeretném, hogy mindenki megtalálja benne a tanulságát.”

Nyilván nem kell mondani, de nagyon egyetértünk Szimonetta levelének bevezetőjével: szerintünk is egész jók vagyunk, de főleg az olvasói levelek szoktak kihagyhatatlanok lenni a Randiblogban – ezúton is köszönjük mindenkinek, aki valaha írt, Szimonettának, aki most írt és önnek is, hátha a jövőben megír egyszer egy történetet a Randiblog e-mailcímére! Talán pont az alábbi levél fogja arra inspirálni, hogy rászánjon pár percet – ebben egy távkapcsolatról van szó, amibe aztán egyszercsak belép egy harmadik fél...

„Huszonnyolc éves, egyedülálló nő vagyok és – fontosnak tartom megemlíteni – mindig gondosan megválogattam a partnereimet. Történetem akkor kezdődött, amikor megismertem egy helyes, vicces srácot. A dologból persze szerelem lett és egy vitákkal tarkított, de idillinek nevezhető másfél év. Másfél év után ugyanis kecsegtető munkalehetőséget kapott külföldön. Amikor bejelentette, hogy mindenképpen élni szeretne vele, alig bírtam megállni a lábamon. Imádtam a munkámat, ami viszont sajnos helyhez kötött volt, így fel sem merült, hogy vele tartsak. (Bánom-e, hogy nem adtam fel mindent és tartottam vele? Nem.) A helyzetet súlyosbította, hogy a fejemen átsuhantak azok a gondolatok, amik szerintem minden nő fején átsuhantak volna ilyen helyzetben: Nem szeret? Így próbál kilépni a kapcsolatból? Van valakije odakint?

Csak akkor nyugodtam meg (már ha ezt megnyugvásnak lehet nevezni), amikor felvetette, hogy próbáljuk ki a távkapcsolatot. Gondolom, senkinek sem kell magyarázni, hogy ez az ajánlat miért nem vidított fel, elég csak azokra a lehangoló statisztikákra gondolni, amelyek a távkapcsolatok sikerességi rátáját taglalják. De persze ott volt a gondolat, hogy talán nekünk sikerül. Mindent elkövettünk, hogy működjön, és ezt a legtisztább lelkiismerettel mondom. Amikor csak tudott, hazalátogatott, amikor nekem volt rá lehetőségem, én mentem ki hozzá, emellett rengeteget beszélgettünk nap mint nap. Eleinte úgy tűnt, minden rendben van. Aztán jött Ő, a történet harmadik szereplője.

Öt évvel volt idősebb nálam, tehát nem egy taknyos kamaszról van szó. A munkánk kapcsán találkoztunk és eleinte oda se figyeltem rá. Azonban idővel azon kaptam magam, hogy egyre többet és többet futunk össze véletlenül és egyre több és több megbeszélnivalónk lett. Így utólag visszagondolva szinte nevetséges, hogy milyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot.

Ott volt a fordulópont, amikor a barátomnak azt hazudtam, hogy dolgoznom kell és nem érek rá beszélgetni, csak azért, hogy a másik férfival átbeszélhessem azt a röpke pár órát. Ő persze tudta, hogy nem vagyok szingli, gyakran viccelődött is a témával, engem viszont zavart, hogy nem vagyok az…

Aztán egyik este, amikor felajánlotta, hogy hazavisz, ahelyett, hogy kiszálltam volna a kocsiból, mint egy felnőtt, felelősségteljes nő, inkább megcsókoltam. Azonnal viszonozta és világossá vált, hogy nemcsak az elménk, de a testünk is összhangban van.

Ezután pedig egy hosszú huzavona kezdődött, ami alatt ígérgettem a szakítást, de sose léptem meg. Ő pedig megelégelte és hátat fordított nekem.

Egyszerű történetnek tűnik és biztos vagyok benne, hogy nem tudtam kellően érzékeltetni azt a szenvedést, amit kiálltam kettejük közé szorítva. Nem sajnáltatom magam, az ilyesmi távol áll tőlem, pusztán bánom, hogy nem szakítottam, amikor kellett volna. Hiszen ha tényleg szerettem volna az elsőt, sosem éreztem volna így a második iránt. Lehet, hogy egy nagy szerelemről maradtam így le? Nem tudom.

A barátom nemsokára végleg hazaköltözik, de én ismét a szakítást fontolgatom. Kérdés, hogy lesz e erőm meglépni. Túlélte-e a kapcsolatunk a távolságot? Igen. Túlélte-e azt a bizonyos harmadikat? Na, azt nem.”