Még egy hűtlen, aki a zuhanyban telefonálással bukott le

„Olvastam, hogy szívesen várjátok megcsalási történeteinket. Megírtam a sajátomat, a szenvedő fél részéről. Nagyon örülnék, ha megjelenne az oldalatokon, de persze már az is nagyon jó volt, hogy ki tudtam magamból írni” – ezzel a bevezetővel jött egy olyan levél a Randiblog e-mailcímére, amiben az aláírás csak annyi volt, hogy „egy naiv csaj”. Mi mindenkinek adunk álnevet, úgyhogy ennek a naiv csajnak is adtunk egyet, azt méghozzá, hogy Sarolt.

Sarolt egy egészen elképesztő megcsalási történetet mesél el jó részletesen, de mint tudjuk, az ilyen sztorikban mindig a részletek a legérdekesebbek. Ha ön is tudna mesélni, ne fogja vissza magát – ha egyszer kénytelen volt átmenni valami ilyesmin, legalább egyszer írja ki magából a sztorit, mi mindenképpen kíváncsiak lennénk rá!  

„Nem tudom, hogy a történetem ott kezdjem-e, amikor több mint 3 éve először randiztunk, vagy az utolsó pár hónap történéseinél, amikor már nagyon nem voltak rendben a dolgaink. De azt hiszem, megérdemel annyit a kapcsolatunk, hogy mesélek a szépről is. Első randink helyszínéül egy teázót ajánlottam, ahol önfeledten beszélgettünk órákon keresztül, több vonatot is lekésett, annyira jól éreztük magunkat. A következő randiig eltelt egy kis idő, mert előbb ő utazott el a barátaival, majd pedig én. Közben persze órákat beszéltünk telefonon, mentek egymásnak a szexi, vad sms-ek. Rózsaszín köd, egyre több időt voltunk együtt, és egyszer csak azt vettük észre, hogy együtt élünk. Jól nézett ki, okos volt, vicces, jó az ágyban, nem voltak nagy veszekedések, szóval boldog voltam. Feleségül akart venni, gyereket szeretett, szerettem volna, és azt hiszem, itt kezdődtek a problémák.

Nem akartam a jelenlegi 1,5 szobás lakásomban egy gyereket felnevelni. Valamikor ekkor kezdhettem el cseszegetni, hogy kezdjünk el spórolni, fejezze be az egyetemet és más hasonló dolgokkal. Hogy minél jobb legyen az életünk, elkezdtem én is iskolába járna újra, ami minden szombatomat lefoglalta, mellette tanulás, munka, rendben tartani a lakást. Na igen, a másik probléma, a házimunka. Annyiszor kértem, hogy segítsen kicsit be a takarításnál, mert nincs mindenre erőm… Valóban párszor besegített és beismerem, akkor sokkal alaposabban takarított, mint én.

Egyre inkább kezdtünk beleszürkülni a hétköznapokba, éreztem, hogy gondok vannak és egyszer csak előtört belőlem, hogy nem jó ez a kapcsolat, amiben most vagyunk. Órákig beszélgettünk a problémákról, abban maradtunk, hogy mindketten átgondoljuk a dolgokat.

Pár nappal később azt vettem észre, hogy a telefonjával megy zuhanyozni. Valahogy teljesen természetes volt, hogy tudjuk egymás jelszavait, megkérjük a másikat, hogy ezt vagy azt nézzen meg a levelei között vagy a telefonján, szóval ez a lépés nagyon gyanús volt. Másnap tévézgetünk a kanapé előtt és gondoltam, letesztelem, a telefonjára rádobom az egyik párnát. Szól, hogy megy zuhanyozni, elindul, hallom, hogy becsukódik a fürdőszobaajtó, megnyugszom, és lehülyézem magam, amiért gyanakodtam. De nem telik el 5 másodperc, visszajön, Arany Málna alakítással eljátssza, hogy azért jött vissza, mert „lehet, hogy zuhany előtt még megy wc-re és oda kell a telefon”. Nem, nem ment, de a telefont megint bevitte magával zuhanyozni.

Következő teszt, miközben zuhanyozik, megyek fogat mosni és elhozom a telefonját. A kanapén várom, hogy végezzen, megjelenik, első kérdése, hol a telefon? Mutatom, hogy ott az asztalon, rákérdezek viccesen, hogy csak nem titkolsz valamit, azért vitted be? Nevet, hogy dehogyis. A kisördög ekkor már bennem volt, kértem, hogy akkor mutassa meg, simán belemegy, sms csak velem, az előző napról volt két ismeretlen számról hívása, de megnyugtat, hogy csak egy közös ismerősünknek az új száma. Milyen naiv voltam… Megnéztük a Facebookot is.

És itt szeretném bemutatni a történet harmadik szereplőjét, akivel, amikor a csaj éppen nem a 100 legrondább nő versenyére készül, együtt dolgoznak, pár hónapja jött a céghez.

Szóval lássuk a Facebook-fiókot: vasárnap délután, miközben velem volt, elküldött üzenet a csajnak, egy mosolygós fej. Rákérdezek, a válasz „csak ismerősnek szerettem volna jelölni. Férjnél van, ha féltékeny szeretnél lenni, akkor erre a csajra legyél…” És megmutatta az egyik volt osztálytársát, aki valóban nagyon szép. Megnyugtat, neki csak én kellek, éjszaka alvás közben magához húz, hogy mennyire szeret. Elhiszem neki… tényleg ennyire naiv voltam?

Pár nap gyenge kísérlet, hogy megpróbáljuk helyrehozni, ami elromlott. Azon az utolsó reggelen magától elrakja a ruháit, amit annyiszor kértem tőle, boldog vagyok, meg akar változni, van remény. Este a kollégáival ivott, későn ért haza, én éppen a kedvenc sorozatomat néztem. Leült mellém, elmondja, hogy átgondolta és szakítani akar. Soha nem éreztem még ilyent, az agyamban akkora nyomás keletkezett, hogy úgy éreztem, mindjárt szétrobban. Nem tudtam mit mondani, csak kértem, hogy menjen el. A következő napokról, hetekről nem nagyon tudok írni. Zombinak éreztem magam, altatóval tudtam csak pár órát aludni, folyamatosan remegett a kezem, egyik barátnőm tartotta a lelket bennem. De sírni nem tudtam, szerintem nem volt rá energiám. Ő pedig közben szép lassan elvitte a cuccait tőlem. Mikor találkoztunk, általában megalázkodtam, kérdeztem, hogy van-e még remény, van-e valakije. Utóbbit tagadta, előbbire pedig azt mondta, talán, majd egyszer.

Pár héttel a történtek után olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke, megnéztem az előzményeit. Tudom, ez nagyon szánalmas lépés volt a részemről, de muszáj volt tudnom, hogy érdemes-e reménykednem. Kiderült, hogy nem. Hetekkel a szakítás előtt csupa, a csajjal kapcsolatos dologra keresett rá, a munka hőseként többször megnézte otthonról a céges leveleit, amit persze korábban nem gyakran csinált. És persze a helyek, amerre járt. Húsvétvasárnapot, amikor mindketten elvileg a szüleinknél voltunk vidéken, ő Budapesten töltötte, ugyanazon a címen, ahol a szakításunk napján is töltötte az éjszakát, az utána következőket. Állítása szerint azóta is a tesójánál lakik, aki egészen máshol él. És persze a kapcsolat utolsó pár hetében elég gyakran volt ezen a helyen – sok munkám van, megiszunk egy sört a kollégákkal, tesómmal találkozok és társaik.

Mindenhol azt olvasom, hogy általában mind a két fél hibás, ha félrelépnek egy kapcsolatban. És visszagondolva sajnos ezzel egyet kell értenem. Nem tudtam kimutatni neki, hogy mennyire fontos nekem, hogy azt akarom, hogy ő legyen a gyerekeim apja, nem éreztettem, hogy kívánom, és azt akarom, hogy tépje le a rólam a ruhát azonnal, nem vettem elő a szextársasjátékunkat nagyon régóta. Pedig neki nagyon fontos lett volna tudnia, éreznie, hogy mindenben ő a legjobb nekem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kapcsolatunk alatt közel 15 kilót híztam. Az első találkozásaink egyikén nagyon rövid miniszoknyámban voltam, ami a sok edzésbe került fantasztikus lábaimból semmit sem takart. Ő pedig csak lefelé nézett a combjaimra és közben észre sem vette, hogy én éppen cipelek valamit és nem segített. Ez akkor nagyon jól esett persze. És innét eljutottam odáig, hogy már nem voltam szexi, mert nem éreztem magam annak. Tornacipőben jártam, smink nélkül, zsíros hajjal.

De! Ezt mentség a számára? Ettől még kisebb pöcs lesz? Remélem, hogy nem. Miért nem tudta azt mondani korábban, hogy nem jó ez neki, szakítsunk és csak utána kezdett volna el keresni valakit. De nem, ő biztosra ment, ahogy már korábban is, és amikor már megvolt az új, akkor dobta a régit.

És akkor kezdett egy-két dolog leesni. Például, hogy a csajtól kapott kölcsön egy könyvet, ami nagyon nem érdekelte, mikor elkezdte olvasni, elaludt rajta. Azt gondolom, hogy már az is nagyon megalázó rám nézve, hogy fel merte hozni hozzám/hozzánk azt könyvet, de még azt is akarta, hogy én olvassam el helyette. Vagy amikor hajnalig iszogatott a kollégáival, többet között csajjal, másnap reggelre hagyott nekem üzenetet egy cetlin, hogy mennyire szeret.

Múlt héten jelentkezett, az egyik cuccát keresi nálam, biztos, hogy nem fogom összetörni magam, hogy megtaláljam. Beszélgettünk kicsit, elmondta, hogy nem tudom elképzelni, mennyire szeretett, nem csalt meg és nem egy harmadik miatt lett vége. Kértem, hogy ne nézzen hülyének és ne hazudjon, mert már semmi szükség rá, de ő csak nyomta tovább… Amin elgondolkodtam, hogy miért teszi? Engem akar megvédeni, vagy férfiként a génjeiben van a hazugság? De azt hiszem, hogy csak a magáról kialakított „jófiú” képet nem akarja lerombolni.

Hogy elmondom-e neki valaha is, hogy megnéztem az előzményeit? Nem tudom megmondani. Egyelőre hagyom, hogy hadd hazudozgasson tovább nekem, miközben én pontosan tudom, hogy mennyire szánalmas. Meg tudok majd egyszer vajon bocsátani nekik? A csajnak biztosan nem, azt akarom, hogy átélje majd ő is azt a fájdalmat, amit én, hogy jön majd egy kedvesebb, aranyosabb csaj nála… De az is lehet, hogy életük végégig együtt maradnak, akkor pedig azt kívánom, hogy legyen jó sok ronda gyerekük.”