Szüleimnek szólt először, hogy a férjemet mással látta

„Most olvastam Sarolt történetét az ő kapcsolatáról, a megcsalásáról, és a szakításáról. Viszonylag egyszerű sztorinak tűnik, a pár megegyezett abban, hogy nem együtt folytatják tovább, és nem lesznek közös gyerekeik. De mi lett volna akkor, ha már vannak? Én egy ilyen történetet tudok mesélni, ami sajnos nem mese, velem fordult/fordul elő” – ha az ember ezt a blogot szerkeszti, gyakran eszébe jut az Anna Karenina híres nyitómondata. Tolsztoj szerint

Igen, Ibolya alábbi történetéhez is volt némileg hasonló történet korábban ebben a blogban, de Ibolyáé mégis teljesen más, mint az összes korábbi. Már a bevezetőből egyértelmű, hogy ennek a sztorinak sem lesz hepiend a végén, de nem lőjük le a meglepetéseket, csak megkérjük önt, hogy írjon nekünk ön is a Randiblog e-mailcímére! Minden jöhet, ami párkapcsolatokkal kapcsolatos, akár az ön véleménye, értékelése, vagy saját hasonló (=nem hasonló) története is!

„A férjemmel 2005. december végén ismerkedtem meg társkereső hirdetés útján. Már az első randi után megvolt a kellő összhang, együtt kezdtünk járni, míg végül 2006. augusztus végén összeköltöztünk abba a városi lakásba, ahol én laktam addig egyedül. Nagy volt a boldogság, gyereket akartunk, és sokáig, sokféleképpen próbálkoztunk. 2007. augusztusában terhes lettem, de a 9. héten megszakadt a terhesség. Az esküvőt tervezgettük novemberre, de ekkor elhalasztottuk 2008. áprilisra. Közben volt még egy korai vetélésem, a párom végig mellettem állt, vigasztalt, és orvosi segítséget is kértem.

Az esküvő után falura, a férjem házába költöztünk, és az első házassági évfordulónkat már a két hetes kisfiunkkal együtt, hármasban ünnepeltük. A babával otthon maradtam, a férjem eljárt dolgozni, munka után edzőterembe, és néha hétvégén is vállalt másodállást. Aránylag jól éltünk, viszont apuka, annak ellenére, hogy már családos férfi volt, nem hagyta abba a társkeresőzést, rendszeresen megtaláltam a hirdetéseit különböző oldalakon, amikor csak úgy véletlenszerűen rákerestem a nevére a neten. Fájt a szivem, de nem léptem, főleg a gyerek miatt.

2011. szeptemberében a fiunk óvodás lett, én visszamentem dolgozni, attól kezdve kicsit javultak a dolgok. Együtt ingáztunk faluról a városba, sokat voltunk együtt, a férjem nem járt már az edzőterembe sem. 2014. nyarán nem volt munkája, ő vigyázott óvodaszünetben a kisfiunkra, és azért némi pénzt is keresett egy kis otthoni munkával. Aztán egy olyan helyen kezdett dolgozni, ahol két műszakot vállalt, így már nem tudtunk együtt munkába és oviba járni, a gyereket én fuvaroztam munka előtt és után.

Ráadásul egy elég érdekes kollégát fogott ki, akinek már rég megromlott a házassága, gyereke nincs, és beteg is, meg alkoholista is. Akkor szakadt el a cérnám, amikor Karácsony előtti héten bejelentette, hogy december 22-én a munkatársával két napra elutaznak a Balatonra, mert téliesíteni kell a nyaralóját. Iszonyú féltékenységi jelenetet rendeztem, azt mondtam, ha el mer indulni hétfő reggel a Balatonra, akkor én meg a bíróságra megyek, és beadom a válópert. Hogy, hogy nem?, az utazás elmaradt. A hangulat kissé megváltozott otthon, aztán kezdetét vette egy szövevényes hazugságsorozat.

Nem untatok senkit a részletekkel, többször utánajártam azoknak a dolgoknak, amiket a férjem előadott nekem, rendszeresen lebuktattam, de még utána is képes lett volna a következő hazugsággal megetetni. Március elején borult ki a bili, egy semmiből induló veszekedés közben közölte, hogy ő már nem szeret, hagyjam békén, ne tervezgessek közös programokat. Anélkül, hogy bármit tudtam volna, azt mondtam neki, ha ez így van, költözhet nyugodtan a barátnőjéhez. A válasz az volt, hogy nincs senkije, elege van a nőkből. Egy hétre rá pedig egy ismerősöm alig félreérthető helyzetben látta a férjemet egy másik nővel, egy emeletes ház lépcsőházában.

Egy világ omlott össze bennem. Ott voltam a férjem házában, a közös gyerekünkkel, megcsalva, átverve. Mégis pár hét, és pár veszekedés után azt mondtam neki, ha befejezi a viszonyt, megbocsátok neki, és minden olyan, sőt jobb lesz, mint régen. Persze én is magamba néztem, megígértem, hogy amin kell, és ő kéri, változtatni fogok. Egy darabig ment is. Mivel továbbra is két műszakban dolgozott, nem tudtam mindig a nyomában lenni, de úgy tűnt egy darabig, mintha tényleg befejezte volna, vagy ha nem, akkor nem értem, mikor találkoztak a barátnőjével, hiszen éjjel és hétvégén otthon volt a férjem, és voltak közös programjaink is gyerekestül. Azért én sem voltam rest, elég sok időt töltöttem együtt egy fiú ismerősömmel, nagyrészt azért, hogy a házassági gondjaimat megbeszéljem vele.

A hibát ott követtem el, hogy sokszor a házunkhoz jött a srác (és nem lány), amikor a férjem nem volt otthon, akkor nálunk beszélgettünk. Egy idő után a férjem ezt megelégelte. Szóvá tette, és eltűnt két napra. Azóta, június eleje óta már ő is bevallotta, hogy a barátnőjéhez megy néha. Illetve ezen a héten a délutános műszak után szinte minden este.

Az egészben az az érdekes, hogy bár testileg teljesen elhidegült tőlem, az együttélésünkkel és a gyerekünkkel kapcsolatos minden dolgot közösen intézünk, én segítek neki azokban a dolgokban, amikhez én értek és viszont, illetve továbbra is szervezzük a közös programokat. Ő azt mondta, olyan vagyok neki, mint egy tesó, ami egyébként neki nincs, nekem van kettő is.

A válás többször szóba került, de patthelyzetben vagyok. A férjem házában lakunk, a gyerekkel nem tudok hova menni (mondjuk nem is nagyon akarok). A férjem nem költözik el. Ha mégis én mennék, a gyerekelhelyezésben nem tudnánk megegyezni. Ráadásul van közös hitelünk is. Úgy érzem, nincs helyes megoldás, mindennek a gyerek inná meg a levét, és tönkremennénk idegileg és anyagilag is. Még a napokban is azt mondtam a férjemnek, megbocsátok, és kezdjük újra, a válasza eddig „nem”.

Néhány hete azt mondta, egyezzünk meg abban, hogy együtt lakunk, de mindketten mehetünk külön programra is, sőt, nekem is lehet valaki más. Azóta kétszer találkoztam rég elhanyagolt barátnőimmel, csavarogtam a városban, nézelődtem, vásároltam. Nekem ez a „más”, főleg ha a gyerekre közben a férjem vigyáz.

A szüleim majdnem mindenről tudnak, szerintük már rég el kellett volna válnom, és elköltöznöm. A férjem szülei azt mondták, a házban én maradjak az unokájukkal, és ha a fiuk ilyen disznóságot csinált, akkor neki kell onnan eltűnni. Nekem meg elegem van abból, hogy mindenkinek magyarázkodnom kell, és a pokolra kívánom az ismerősömet, aki a szüleimnek szólt először arról, hogy a férjemet mással látta. Ha nem derül ki a számukra, és nem szólnak a férjem szüleinek sem, akkor én magam eldönthettem volna, hogy mit mondok a férjemnek, nem ordítozott volna vele az apja és az anyja, talán nyugodtabban meg tudtuk volna beszélni, és nem folytatja a viszonyát már csak dacból is.

A férjem szerint én is hibás vagyok, mert az elmúlt években sokszor ok nélkül féltékenykedtem, a barátaival sem találkozhatott, valamint szerinte bunkóság tőlem veszekedéssel „meghálálni” a sok segítséget, amit tőle kaptam. Abban a másik nőben állítólag a nyugalmat is megtalálta, vele nincs veszekedés. Naná, hogy nincs, hiszen nem élnek együtt, nincsenek közös (főleg anyagi) gondjaik, gyerekük, így kisebb a súrlódási felület. Azt hiszem nekem is kellene egy kis „nyugalom”.

Elnézést kérek, hogy ilyen hosszú lettem, de elég sok év eseményeit próbáltam összefoglalni, és valóban úgy érzem, hogy kicsit megkönnyebbültem az írása közben. Köszönöm, ha elolvasták!”