horoszkóp
shutterstock 283748432

Így szakítson, ha igazán meg akarja alázni exét!

2015.08.22. 17:14

Egy jó ideje nyomon követem az általatok bemutatott történeteket, próbálom levonni a konzekvenciát, és megfigyelni a saját életemben előforduló hibákat. A közelmúltban döntöttem úgy, hogy én is írok nektek, mivel nagy csalódás ért, amit meg szeretnék osztani veletek, és a többi olvasóval. Előre is bocsánat, nagyon hosszúra sikeredett, de reménykedek, hogy valaki esetleg tanáccsal tudna ellátni, vagy a képembe mondani, hogy túllihegem a dolgot. Mert már magam is mindent el tudok képzelni” – a mai posztban olvasható levél beküldője a Mirjána álnéven fog nálunk szerepelni.

Mirjána még egyetemre jár, de legutóbbi barátja már dolgozik. Pontosabban legutóbbi exe, a kapcsolatnak ugyanis vége lett, méghozzá meglehetősen bizarr módon. „Csalódott vagyok, kihasználva és megalázva érzem magam” – írja a végén Mirjána. Hogy mivel tudta ez a bizonyos fiatalember maximalizáni, hogy a lány a lehető legrosszabbul érezze magát, az nagyon jól kiderül ebből a levélből. Önnek is volt már dolga hasonlóan fura és kegyetlen szakítási módszerrel? Igen? Kérjük, írja meg! A Randiblog e-mailcímére várjuk az ön levelét is!

23 éves vagyok, egyetemre járok (ez a későbbiekben még fontos információ). Szakítások után mindig hagytam időt magamnak, hogy tanuljak a hibáimból, nem ugrottam felelőtlenül bele egy másik srác karjaiba. Tavaly szakítottam több év után a nagy szerelmemmel, akivel se veled, se nélküled kapcsolatunkat októberben zártuk le. Fájt a szakítás, de tavasszal elkezdtem megint élvezni az egyetemista létet, ismerkedtem, de semmi komolyat nem akartam.

Majd eljött az április, és egy régi ismerősömmel beszélgetni kezdtünk. Egykorúak vagyunk, minden beszélgetés alkalmával vicces, kedves és megnyerő volt. Ő már 18 éves kora óta folyamatosan dolgozott, szóval éreztem, hogy lesznek olyan szintű különbségek köztünk, amiken át kell verekednünk magunkat, ha folytatni akarjuk a köztünk kialakuló viszonyt.

Nyárra már úgy döntöttünk, ez biztos menni fog, hiszen szinte minden nap órákat beszéltünk, kerestük egymást (inkább ő engem, mert még tartott a vizsgaidőszak), egész éjszakákat csevegtünk át, és alig vártuk a találkozást. Megbeszéltük: nem probléma az egyetem, hogy nincs tartós munkahelyem; neki meg ugyebár szinte minden nap dolgoznia kell, és hétköznap nem sok az esély a találkozásra. Ezt tökéletesen lefixáltuk, elfogadtuk. Eljött a családoknak való bemutatás is, a közös hétvégék, minden rendben zajlott.

Nagyon bizalmatlan vagyok az emberekkel, ám vele teljesen őszinte tudtam lenni, és nemsokára észrevettem: szinte vakon megbízom benne, és beleszerettem. Nemrég egy összebújós éjszakán ki is ejtettem ezt a számon, és ő mosolyogva mondta nekem, hogy ő is így érez. Egyszerűen azt hittem megtaláltam a tökéletes pasit, a fellegekben jártam. Kijelentette, hosszútávra szeretne tervezni velem, mert minden csodásan alakul, nagyon rég érezte ilyen jól magát valakivel. Imádtunk együtt lenni, sokat segített nekem, én is többször a segítségére voltam. Igyekeztük támogatni egymást, ahogy egy egészséges kapcsolatban kell.

Egy idő után mégis, mintha elvágták volna a beszélgetéseket. Nem keresett, nem vette fel a telefont (csak olyan helyzetekben indítottam hívást, ha határidős dolog miatt kellett a válasza, szóval egyáltalán nem sűrűn), ha írtam neki egy közösségi oldalon, akkor megnézte, de nem válaszolt. Darabig tűrtem, hiszen dolgozik, későn ér haza, otthon is több dolgot el kell intéznie. Akárhányszor voltam nála, mindig láttam, hogy nem tud megülni a fenekén, állandóan csinálnia kell valamit. Türelmet gyakoroltam. Vagyis igyekeztem.

Elfogadtam ilyennek, bár az, hogy nem válaszolt, vagy nem vette fel a telefont: igenis zavart. Nyugtatgattam magam, nekem van csak túl sok szabadidőm – mert most nincs nyári munkám – és ezért ennyire feltűnő a beszélgetések drasztikus csökkenése. Eljutottunk odáig, hogy hetente kétszer beszéltünk fél percre. Többször szóvá tettem ezt, nekem több törődésre lenne szükségem, és ha már tudom, hogy a közösségi oldalon fent van – hiszen látom, mikor volt elérhető – akkor legyen olyan kedves legalább egy „jó éjt, szia” mondattal letudni a napi kommunikációt, mert hihetetlen rosszul esik ez a helyzet nekem.

Többször megmondta: „így lesz, persze, mert ő törődik velem”. Ígérhette ezt nekem, nem tette meg. A múlt héten megkeresett, nem tudunk találkozni hétvégén, mert fontos programja lesz egy barátjával, és nem hagyhatja ki. Mivel nem volt lehetősége a barátaival sem találkozni akár miattam is, így igent mondtam a hirtelen kialakult szituációra, de megkértem, hogy vasárnap szánjon rám időt, amibe bele is ment (főleg azért kértem, mert hatalmas pánikban voltam terhesség gyanúja miatt, bár neki erről még a mai napig nem meséltem, de pont aznap akartam átrágni magam rajta). Pénteken írtam neki két szót… megnézte, nem válaszolt. Jó, oké. Megeshet. Szombaton este is egész végig itthon voltam, mert az én barátaim nagy része csak hétvégén tud a párjával lenni, és nem tartozik a funkcióim közé a gyertyatartóként való üldögélés a párok mellett. Éjfélkor befejeztem egy filmet, gondoltam, felnézek a már említett oldalra.

Drága párom fent volt, nem is kis ideig, megnézte a feltett kérdésemet – „Vasárnap mikor érsz ide?” –, de egy betűt nem kaptam válaszként. Csalódott voltam, iszonyú csalódott. Másnap vártam, mint a messiást, de egy szót nem voltam hajlandó írni, vagy hívni őt, úgy éreztem, épp eleget teszek bele ebbe a dologba, hogy keresem, érdeklődöm a hogyléte a felől. Nem is kell mondanom, nem jött el a megbeszélt napon; egy bocsánatkérő üzenetet, vagy hívást sem kaptam, de láttam vasárnap este is, hogy tevékenykedett a weboldalon. Azóta is se kép, se hang…

Úgy érezhette, hogy rátapadok, sok vagyok neki? Lehetséges. De lehet szólni arról, miszerint neki teljesen elég lenne heti kétszeri beszélgetés, és nem jó neki, amit én kérek. Én pedig eldöntöm, szükségem van-e egy ilyen kapcsolatra. Csak képes legyen velem az illető megbeszélni a dolgokat, és megoldható lehet a probléma. Vagy egyszerűen csak szakítani.

Minden olyan hirtelen történt, nem tudom mire vélni. Azt utálom a leginkább, ha valaki nem vesz rólam tudomást és nem képes őszintén beszélni velem. Csalódott vagyok, kihasználva és megalázva érzem magam. Egyáltalán nem akartam elhinni a barátok szavait, miszerint: „nem fog jó kisülni abból, ha egyetemistaként egy dolgozó emberrel jársz. Egyszerűen összeegyeztethetetlen, mert teljesen más az életetek. Nem beszélve a távolságról is” – pedig küzdöttem a megoldhatóságért.

És még várom a magyarázatát…

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.