shutterstock 157565555

Utálom, ha azt mondják nekem, hogy „mosolyogj!”

2015.10.17. 18:50

Én elméletben meg valamennyire egyet is értek, a gyakorlatban viszont korántsem ilyen egyszerű a helyzet” – mondja Hedvig levele legelején, Mihály írásával kapcsolatosan. Mihály arról írt, hogy a nők miért pattintják le rögtön a férfiakat, amikor meghívják őket egy egyszerű kávézásra. Hiszen önmagában egy kávézás semmilyen szinten nem megcsalás, miért mondják mégis rögtön a nők, hogy nem mehetnek, mert van férjük/barátjuk? Miért nem lehet egy nőt csak úgy leszólítani és elhívni beszélgetni?

Hedvig válaszában rendesen megmondja, hogy miért, szinte jobban kapcsolódva egy korábbi beszélgetésfolyamhoz, mint Mihály felvetéséhez. Ön mit gondol? Ön szokta mondani másnak, hogy mosolyogjon? Önnek szokták mondani? Véleményét, tapasztalatait, saját sztoriját, kérjük, írja meg a Randiblog e-mailcímére!

Ja, és egy gyors, de fontos figyelmeztetés: Hedvig levele tartalmaz néhány csúnya szót is. Ezeket soha nem szoktuk kicenzúrázni, csak előre figyelmeztetünk: ha nem akar trágárságot olvasni, ne görgessen lejjebb!

Ha valaki, én egy olyan ember vagyok (28 éves nő), aki nagyonis szívesen barátkozik férfiakkal, mindenféle szexuális szándék nélkül. Nekem is van párom, a világon mindennél jobban szeretem őt. Volt többször olyan, amikor még tini koromban beszélgettünk egy asztalnál a helyi kocsmában egy társasággal (tehát néhány barát-ismerős volt, sokan meg barátok ismerősei) és néhányuk, amikor menni kellett, invitáltak, hogy folytassuk a beszélgetést egy kávé mellett máskor is. Hát persze, hogy randira gondoltak, csak nekem nem esett le milliószor, nagyonis naivan. Hasonló esetből volt sok. Úgy is, hogy tudták, hogy van párom, vagy épp egyedül vagyok, de nekem pont erre van szükségem jelen pillanatban. Ha annyiszor figyelmen kívül hagyták volna mindezt a te esetedben, legközelebb te is óvatosabb lennél.

És ez az utolsó mondat volt a kulcs. Képzeld el, hogy nő vagy, és minden nap, amikor kisétálsz az ajtón, látod a férfiak tekintetén (nem mind, de jelentős mennyiségről van szó!), hogy épp beraktak a „megbaszható” és a „nem megbaszható” kategóriába. A legtöbbje ezzel be is éri, de aztán még köszöngetnek, hozzád próbálnak simulni egyszer-egyszer, és nagyon gáz bókokkal illetnek. Van, aki tényleg csak egy sziát akar közölni, annak szívesen vissza is köszönök.

Azt meg nagyon utálom, amikor egy 13 órás éjszakai műszak után reggel megyek haza, és zsinórban az ötödik vadidegen mondja nekem, hogy „mosolyogj”, meg társait. Miért? Nekem nincs jogom fáradtnak lenni? Vagy épp bánatosnak? Honnan veszik a bátorságot, hogy beleszóljanak abba, hogy épp hogy érzem magam? (Közben ők sem mosolyognak. Plusz még soha nem láttam senkit férfiaknak mondani ugyanezt! Mintha az én női létem csak arra volna jó, hogy másoknak örömet szerezzek, leszarva azt, hogy én épp hogyan érzem magam...) No mindegy, szóval felkelsz, és nap, mint nap érnek a nem kívánt, egész ártatlannak tűnő „hogysmintvagy”-ok meg „jó a segged bébi”-k, és ez egy idő után roppant zavaró tud lenni, és igen, az, hogy van egy párkapcsolatom, jó menekülő út arra, hogy ne kelljen még több időt és energiát ezekre az emberekre pazarolnom. De volt olyan, hogy behazudtam egyet, mert úgy könnyebb volt. Ma sincs bűntudatom miatta.

De visszatérve az ideális világhoz: igazad van, egy ideális világban a nőket nem egy (előre is bocsánat) körbenőtt puncinak tekintene annyi pasi, és ezáltal nem lenne annyi negatív tapasztalat. Egy ideális világban az a rengeteg férfi, aki eddig úgy hitte, hogy ha vesz valamit egy nőnek, azzal a nő tartozik valamit neki, az mind eltűnne, és helyüket önzetlen férfilények vennék át. Ideális világban valószínűleg több olyan ember lenne, mint te magad vagy. Ja, ideális világban minden férfi engedné a nőnek, hogy felesben fizessen, vagy legalább a második kört ő hozza, mert ha nincs így, azzal elég kényelmetlen helyzetbe tudják őt hozni.

Nem hiszem, hogy nincsenek úriemberek, mármint olyanok, akik tiszteletben tartják a nő döntését, jelen esetben, hogy a nő már választott párt, és nekik tényleg elég a kávé meg egy beszélgetés. De a leszólításra hajlamos férfiaknál sajnos nem ez az általános. És ugye „jobb félni mint megijedni” alapon bizony a nő el fogja kerülni a potenciálisan kellemetlen vagy akár veszélyes helyzeteket.

Arra, hogy „szeretnék én is egy kávét veled, de nem akarom megbántani a páromat”: attól még, hogy van egy párom, marad életem is. Régi férfibarátaimat pl. sosem koptatnám le, még ha kevesebb idő is jut rájuk, mert a barátság szent, nemtől függetlenül. De aktívan új férfibarátokat szerezni: ha spontán jön, még akár lehetséges is, mondjuk egy hobbi űzése közben, de nem hiszem, hogy nagyon célravezető. De a lényeg, hogy tényleg figyelembe veszem a párom érzéseit, és valljuk be, az, hogy egy vadidegennel kávézgatok: akármekkora is a bizalom, nehéz lenne elmagyarázni. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, de potenciálisan sokkal több kárt szülhet, mint hasznot.

A monogámiáról: nem biztos, hogy mindenkinek való ez, de az én kapcsolatomban működik. Nem feltétlen hiszem, hogy csakis ez az egyetlen járható út, közös megegyezéssel sok minden megoldható és kipróbálható. Viszont a megcsalásra, a másik hátba döfésére nálam nincs bocsánat.

Hát sok sikert, remélem, egyszer majd kicsit szabadabban lélegezhetünk, és nem kell annyi kellemetlen élménytől tartani a világban. Addig is iszom egy kávét. Igyál egyet te is.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.