shutterstock 114518101

Csak az ágyban nem volt soha problémánk

2016.01.03. 12:27

Teofil levele kapcsán ragadtam tollat (vagyis billentyűzetet), ez a kierőszakolt szakítás nagyon ismerős nekem is, na meg a nulla felé konvergáló önbecsülés, csak a másik oldalról” – ebben a történetben egy olyan pár szerepel, akik nagyon sokszor szakítottak, és aztán végül a lány volt az, aki úgymond kierőszakolta, hogy a srác kimondja a szakítást.

A lány írja ezt a levelet, méghozzá Gvendolin álnéven, de sajnos egyelőre nem érzi, hogy a nem működő kapcsolat befejeztével sokkal jobbá vált volna az élete. Ön mit tanácsolna Gvendolinnak? Esetleg ön is ment át hasonlón? Ha tudna mit mesélni, kérjük, mindenképpen írjon a Randiblog e-mailcímére!

Na de kezdjük az elején, 21 vagyok, egyetemista nő, fél éve lett vége egy majd 3 éves kapcsolatomnak, ami minden szempontból az első volt nekem.

Így visszanézve azt hiszem, az első évünk volt idilli, és másik kettő már csak küzdelem volt a régi szép idők emlékére. Ezt az agyam már régóta tudja/tudta, de azért a szívem szép kis lemaradással fogadta el a tényeket. Volt ebben a kapcsolatban minden, az elején naponta együtt voltunk, sülve-főve, aztán volt távkapcsolat, ahol jöttek a bukkanók, néhány pár órás-napos szakítás, jobb-rosszabb korszakok. Aztán jött az összeköltözés, én úgy éreztem, sikerrel, ő nyilván másképp, mert pár hónap múlva chaten rakott ki, mikor épp a szüleimet látogattam meg. Teljes sokk, mert előtte héten még a közös karácsony részleteit ecsetelte, aztán egy összezörrenés alkalmával benyögte, hogy vége. Ezt amúgy a baráti társaságból senki se hitte el, mindenki elkönyvelte, hogy mi vagyunk az a pár, aki menetrendszerűen pár havonta szakít egy picit, de amúgy egy életre együtt lesz. Persze volt utána némi huzavona, félreérthető jelek, amivel csak még jobban padlóra tett, szóval 3 hónap teljes köd volt az életemben, amikor egy véletlen folytán újra összefutottunk, és a találkozóból újrakezdés lett (igen-igen hülye vagyok, de… hát mondd egy szerelmes embernek, hogy ne tegye meg azt, amit a legjobban akar a világon). Pár hónap idill újfent, majd visszaálltak a hétköznapok, hol szépen, hol csúnyán, de összességében azért pozitív volt az egész, megint kezdte a tervezgetést. (Éreznem kellett volna, hogy ez rossz jel!)

Úgy alakult a nyár, hogy két hétig nem találkoztunk, és ez alatt nagyon távolságtartó volt a kommunikációban, éreztette, hogy púp vagyok a hátán, abszolút nem volt vevő arra, hogy beszéljünk, vagy írjunk egymásnak, amit én nem bírok. Nem litániák kellenek minden nap, de azt hiszem, az alapelvárás, hogy meghallgatjuk egymást, ha valami rossz történik, támaszt nyújtunk, akár írásban, akár telefonon, de neki semmi igénye nem volt. Tipikusan úgy viselkedett, amiről tudja, hogy a halálom, szóval érezte, hogy ha újra találkozunk, ebből egy olyan nagybetűs Beszélgetés lesz. Én nem akartam feladni 3 évet, de tudtam, hogy a flegmasága hova vezet, és lelkiekben készítettem magam a különválásra (valahogy bekapcsolt a hatodik érzék, tudtam, hogy valami gáz van), de reméltem, hogy van benne hajlandóság arra, hogy dolgozzunk a kapcsolatunkon, tekintve hogy pár hete még ő tervezte jobban a jövőt. Hát nem volt, kiderült, hogy tetszik is neki valaki, meg nem is vagyok neki elég, szóval azóta se világos, hogy ki szakított kivel… mert ha én nem hozom elő, hogy beszéljük meg, valószínűleg még sunyított volna, de azért ő mondta ki végül, hogy vége.

Én miatta nagyon sokat változtam, nyilván életkori sajátosság is, hogy ebben a korszakunkban komolyodunk, de azért miatta is fejlődtem, amit nem igazán becsült, sose vette észre az apró lépéseket, csak kritizált állandóan, 3 év alatt pedig elhitette velem, hogy én mindenben béna vagyok, és végül azért is tett ki, mert nem voltam neki elég jó. Igazából azt akarta, hogy modern nőként, támogatás nélkül álljak helyt a tanulmányaimban, de közben 50-es évekbeli mintára otthon én legyek, aki kiszolgálja, mert én csak egyetemista vagyok. Nagyon próbálkoztam, de egyszerűen nem tudtam minden téren helyt állni, egyedül csak az ágyban nem volt soha problémánk, nagyon egy hullámhosszon voltunk, szerintem ez is meghosszabbította köztünk a kapcsolatot… a jóról nehezen mond le az ember.

shutterstock 94177225
Fotó: Shutterstock

Azóta semmi önbizalmam pasizni, mindig is úgy éreztem, hogy amolyan tipikus „második” vagyok, mindig volt nálam egy egyel szebb, okosabb, kedvesebb, stb., és bár azt kapom a baráti körből, hogy számukra elképzelhetetlen, hogy egy okos, szép lány ne találjon párt, mégis ez a helyzet. A szakítás óta volt több srác az életemben, vagyis akikről azt hittem, benne lesznek a jövőmben, ezek közül volt, aki közölte, hogy bár számára is fura, hogy ilyen jókat beszélgetünk és amúgy iszonyúan vonzódik testileg, mégse kellek; volt, aki elkezdett írogatni, lebeszéltük a randit, majd egyszercsak nem válaszolt egy tök semleges üzenetre, egy olyan beszélgetésben, amit ő kezdeményezett… arra jutottam, hogy elnyelte egy feketelyuk, más magyarázat nem lehet; volt, akinek van barátnője, de azért kikacsintgatna (amibe nem megyek bele); és volt barátság extrákkal is, de ez nekem nem kielégítő.

Felnőtt nő vagyok, igénylem a párkapcsolatot, ahol ott vagyunk egymásnak, nemcsak a kezdeti lángoláskor, de a rossz napokon is, nem csak én neki, ő is nekem, ahol egyenrangúak vagyunk, nem csak egy kis egyetemista vagyok, aki a napot lopja azzal, hogy tanul és alapozza a jövőjét, és igen, ahol van szex, sok és jó. Nem tudom, hol van az a húszas éveiben járó pasi, aki ugyanerre vágyik? Jó lenne összefutni vele.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.