Szerelmem egy migráns

„Ő egy huszonéves egyetemista srác, én pedig válófélben lévő harmincas nő vagyok... két kicsi gyerekkel” – ez áll Hannaliza levelének a bevezetőjében bemutatkozásként. Sok mindent hallottunk már a migránsokról, Hannaliza tőmondatokból építkező levelét olvasva azonban egy olyan szemszögből láthat egy migráns férfit, amilyenből valószínűleg még sosem. Ahogy szoktuk, a részleteket megváltoztattuk, hogy a szereplőket a valódi életben ne lehessen beazonosítani, de a lényeg érintetlen: ez egy elképesztő szerelem története. Ön is mesélne? Kérjük, tegye! Írjon nekünk a Randiblog e-mailcímére!

„Három hónapja ismerjük egymást, azóta tart. Kislányként elhittem, hogy létezik valódi szerelem, kölcsönös, beteljesült, mindent elsöprő... aztán felnőttem és hosszú évekbe telt, hogy meggyőzzem magam, ez csak egy hazug mese, a valóságban ilyen nem létezik. Harminc évig kellett várnom, hogy megtapasztaljam: van ilyen. De csak a jelenben van. Nem a tervezgetésekben. És ez a legnehezebb. Ha valami ennyire jó... és mégis, értelmetlen továbbgondolni. Abuja a világ másik vége. És nem, nem élnék ott. Nem is tudnék, hiszen a gyerekeim apja sosem egyezne bele. Az meg, hogy a szerelmem itt maradjon… ebben a viperafészekben a családja nélkül… nem is tudom.

Az egész úgy indult, hogy számot vetettem az életemmel, és rájöttem, az eddigi kapcsolataim félelemre épültek. Gyáva voltam, nem vállaltam kockázatot. Nem volt önbizalmam, azt gondoltam jobb, ha olyan párt választok, aki biztosan nem hagy el, nem csal meg... mert a választott férfi annyira szerencsétlen, nyomorult, pátyolgatni-, oltalmazni való, csóró „áldozat”, akiért nem kapkodnak a nők. Na, az ilyen pasik mellett istennőnek érezhettem magam.

A házasságom azonban rácáfolt az elméletre. Drága exférjem klasszikus vesztes. Azt nem tudtam róla eleinte, hogy még szélhámos is. Nem is pazarolnám rá a sorokat, de az ő áldásos hitványsága az, amely elvezetett engem életem legértékesebb felismeréseihez. Lyukas cipőben és többmilliós tartozással lépett bele a kapcsolatba. Gyakorlatilag eltartotta, ruházta, etette őt a családom a kezdetektől fogva. Az ember azt gondolná, ez von maga után némi hálát, ha mást nem is. De nem. Megcsalt, átvert, meglopott, érzelmileg és testileg is cserben hagyott. Megpróbált a családomban ellenségeskedést szítani, hazugságokkal egymás ellen fordítani bennünket. Pedig azt hittem, ő aztán a világon a legtisztességesebb ember, egy jó ember, aki bajban van, segítek rajta, és ezután a tenyerén hordoz majd a sírig. Nem így lett. Jótett helyébe jót sose várj. De nem emiatt döntöttem úgy, hogy elválok. Hiszen a sok disznóság ekkor még rejtve volt előttem. A válóok: azt éreztem, nem bírok szerelem nélkül élni. Nem megy. Megőrülök a szerelem hiányától. Akkor már inkább pusztuljak bele egy olyan személy elvesztésébe, aki valóban érdekel. Megvizsgáltam magam kívülről. Fiatal, vonzó nő vagyok számos belső értékkel. Aki nem kockáztat, nem is nyer. Mit veszíthetek?! Persze a bátorság nem garancia a boldogságra, de a gyáváknak biztosan nem osztanak lapot. Lezártam a kapcsolatomat.

És felkerültem a virtuális húspiacra, a Tinderre. Eldöntöttem, csak azt fogom jelölni, aki tényleg nagyon tetszik. És jelöltem egy csomó szuper jóképű, izmos pasit. És meglepetésemre, sorra visszajelöltek. Te jó ég… Mitől féltem eddig? Tényleg ennyire keveset hittem magamról? Az volt a jelszavam: jöhet a szerelem! Semmi más nem érdekel. A megalkuvás, a kompromisszumok, a társadalmi elvárások. Nem akarok többé férjhez menni. És nem apát keresek a gyerekeimnek, hiszen van nekik. Csak szeretni akarok. Ezt gondoltam akkor. Miután teljes szívvel elhatároztam magam, minden a fénysebesség gyorsaságával történt.

Meg is beszéltem egy találkozót egy fiúval. Kép alapján is gyönyörű volt. Először azt hittem, arab. Dús, fekete, göndör haj, tejeskávé bőr, igéző barna szempár. Aztán néhány sor beszélgetés után kiderült, nigériai. Egy keresztény nigériai. Épp itt tanul egy nemzetközi business suliban. Hívjuk őt Noahnak. Az első és egyetlen Tinder randim.

Az ember azt gondolja, hogy csak a giccses filmekben van ilyen. Amikor meglátod azt a bizonyos személyt a tömegben, és megszűnik minden más. Csak ő érdekel. Beszélgettünk és ragyogott a srác. Teljes lényével ragyogott. Azt gondoltam, ha valóban tetszem neki és elhív egy második randira, ráérek majd akkor lesokkolni a körülményeimmel. Elhívott. Ott ült mellettem ez a csodálatosan szép, magas herceg, a széles vállaival a maga tökéletes valójában, és én beleolvastam abba a sugárzóan gyönyörű arcába, hogy: Menekülj! Éppen válok. Van két gyerekem… és a férjem még nem költözött el.

És hogy mi az érdekes? Láttam rajta, hogy ez a katolikus keresztény gyermek, aki esténként bibliát olvasgat, és kifogástalan neveltetést kapott, és nagy valószínűséggel épp az igazira vadászik, most lett éppen nyakon öntve egy vödör jeges vízzel. Valahogy mégis túltette magát. És azt találta mondani, hogy „Mindenkinek van múltja. Egy csomag, amit hordoz. És nem, nem fogok elmenekülni. Senkit nem ítélhetünk meg a múltja alapján.” Micsoda marhaság, nem? Mindenkit csakis a múltja alapján ítélhetünk meg, mi más adhatna pontos vázlatot arról, milyenek is vagyunk? Ezt ő sem gondolhatta komolyan. De mindegy. Tetszettem neki. És lenyelte a békát. Átölelt, megcsókolt és akkor úgy éreztem, hazataláltam.

Rómeóról, a kreolbőrű, karrierista, keresztény, nigériai businessmanről már nagyjából összeállt egy halvány kép, nem igaz? Júliáról csak annyit, hogy tejfehérbőrű, zöldszemű, zsidó, bohém művészlány… a két tejfölszőke kisgyerekéről nem is beszélve. De maradjunk egyelőre kettőjüknél, akik kézen fogva sétálgatnak Budapest utcáin, meredező szempárok kíséretében. „Odanézz… azt a büdös kurvát.” Jegyzi meg egy hölgy a villamoson, szikrázó szemét düllesztve. Egy fehér nő és egy migráns. Vagy egy zsidó ribanc és egy kormos képű cigány. Így nézünk ki kívülről. Külön-külön még hagyján. Na de együtt…?! Ez sokaknál kiveri a biztosítékot. Megjegyzéseket tesznek ránk. Azt hiszik, nem értjük. Noah nem érti. Én meg mosolyogva úgy teszek, mintha nem érteném. Hadd higgye azt szegény fiú, hogy Magyarország barátságos hely. Az ország, amelyben élünk.

Én másfelől közelítek. Amerre járunk, csodabogarak vagyunk, és ez tetszik. Büszke vagyok, hogy Nigéria hercege és Izrael hercegnője egyesítik a birodalmat. Átlépjük a korlátokat, a gátakat. Csak a szerelem létezik. Belékarolok és mosolygok. Köszönöm, Istenem. Ezerszer is hálát adok, hogy mellette sétálhatok. Boldog vagyok. És félek rohadtul. Ott van a rettegő családom és a barátaim, mint sok-sok ellendrukker. Hiszen „úgyis elmegy” itt hagy és pofára fogok esni, meg fogok sérülni, nem is értik, hogy mertem beleszeretni… Mintha lett volna túl sok választásom. Persze, persze… választhattam volna a csigaházat. De azt már próbáltam, és köszi, nem kell. És ha pofára esek, akkor mi van? Majd felállok. Mekkora a mellényem, igaz? Ha megtörténik, nem lesz ekkora az arcom. Itt vannak az ő családtagjai is, habnak a tortánkra. Nigériában élnek. Szerencsére. Annyit tudnak rólam, hogy művésznő vagyok, és hogy finomakat főzök a kicsi fiuknak. Ráér még sokkolni őket. Nem is biztos, hogy eljutunk odáig, hogy erre sor kerüljön.

Az egyik barátnőm azt mondta: épp most szabadultál egy szar házasságból. Nem kell még belemászni semmi komoly kapcsolatba. Nem arra van szükséged, hogy mossad valakinek a gatyáját. Hát, pedig pont arra van szükségem. Az a helyzet. Nincs más vágyam, minthogy gondoskodjak a férfiről, akit szeretek. Mindent megadnék, hogy boldoggá tegyem. Rohadtul nem elégít ki, egy heti párórás fel a szoknya, le a bugyi kapcsolat. Nekem társ kell. Ő kell. Mint társ. Százszor is elképzeltem, ahogy találkozom az édesanyjával.

Átölelem, megfogom a kezét és azt mondom neki: Drága, tudom, mit érzel. A gyönyörű, okos, fiatal fiadat tőrbe csalja egy elvált, kétgyerekes nő. Félted őt, nem ilyet képzeltél el, hanem egy kedves, nálánál fiatalabb lányt, akinek nincs puttonya, akivel majd saját családot alapít, saját gyerekeik lehetnek. Hidd el, ha valaki, akkor én megértelek. Nekem is van két gyerekem. Tudom, mit jelent ez. Én is félteném őket. De hidd el, ennél jobban lehetetlenség szeretni valakit, mint ahogyan én szeretem a fiadat. Mindent meg fogok tenni, hogy boldog legyen. Barátságos otthont teremtek, egészséges, finom ételekkel táplálom, kimosom a ruháit, gondoskodom róla, ha beteg, fogom a kezét… akkor is ott leszek mellette, ha kopasz lesz és öreg. Kérlek, bízd őt a gondjaimra. Vigyázni fogok rá. Ha úgy látom, hogy nem tudom őt boldoggá tenni, ígérem, el fogom engedni.

Ez a fantázia. A valóság pedig, hogy ha nem kap munkát néhány hónapon belül, páros lábbal rúgja ki őt állam bácsi az országból. Valahogy mégis azt érzem, ha valóban szeret, és ha valóban akar, lesz munka és itt marad.

„Jaj, jaj. Ne mutasd be. Ez most úgyis csak egy kaland, nem komoly.” Mondják a családtagok. A testvérem köszönés nélkül vágja be Noah előtt az ajtót. „Nem tartotok még ott.” Senki nem is akarja, hogy ott tartsunk. Mellém sem herceget képzeltek el a hozzátartozóim, hanem Kohn bácsi fiát, a kisboltost. Én azért dacolok.

Összeeresztettem Noaht a gyerekeimmel. És imádják őt. Folyton rajta lógnak. Ölelik és puszilják. Nem is értik egymás nyelvét, de a nyelv, amit ők beszélnek, túlmutat azon, ki honnan jött. Mindig megmelengeti a szívem, amikor Noah játszik velük. Aztán azonnal elkezdek rettegni. Mi lesz, ha túlzottan ragaszkodni fognak hozzá? És elhagy minket... a gyerekeknek fájni fog. Kíméletlenül őszinte vagyok. Mindig megmondom nekik a frankót. Anya szomorú. Anya mérges. Anya szerelmes… Ez van. Nagyon szeretem Noaht. Lehet, hogy el fogjuk veszíteni. De sajnos mindenkit elveszítünk előbb vagy utóbb… amíg együtt vagyunk, addig szeressünk. Csak ez számít. Aztán majd belepusztulok. Nem vagyok valami jó buddhista. Nagyon erős bennem a ragaszkodás a jó dolgokhoz. Bármi is lesz, megyünk tovább. Erőt adtok nekem, gyerekek. Nem fogok összeroppanni.

Noah csodálatos szerető. Nem is tud más lenni. Nem azért mert tapasztalt lepedőakrobata, hanem mert imádom. Csak ránézek és végem van. Persze van tehetsége, hiszen szenvedélyes és intuitív. Egészen új dolgokat tudok meg magamról. Például, hogy még sosem szerettem senkit ennyire. Gátlástalan vagyok és elhalmozom őt a világ összes odaadásával. Kiváltképp, ha ledöntök a találka előtt egy-két pohár bort. Akkor aztán nincs fék. Kimondok és megteszek mindent… mindent, amit amúgy szeretnék, de nem merek. Hiteles az egész. Egymás szemébe mélyedve szeretkezünk, és azt mondjuk „szeretlek”. „Maradjunk együtt örökre”.

Bárcsak átaludhatnánk egymás karjaiban az éjszakát. De a másik szobában felsír a pici, átrohanok hozzá, megölelem és visszaalszunk. Reggel a nagyobbik gyerek berohan Noahoz, és vetődik a karjaiba. Nagyon boldog, hogy itt van. Nem féltékeny. Noah azt mondja, amikor velem van, családban érzi magát. Aztán amikor a gyerekem beteg, és Noah segít bevinni a kicsit a kórházba, megint összevont szemöldökökkel találkozunk. Az én pufókarcú, hófehér, szőke gyermekem Noah nyakába csimpaszkodik. Mindenki tudja, hogy a gyerek nem az övé. Arrogánsak velünk a kórházi dolgozók, méregetnek minket. Úgy teszek, mintha nem venném észre.

Noahnak fantasztikus haja van. Hihetetlenül erős szálú, dús és göndör. Koromfekete. Mindig simogatom. Néha azon gondolkozom, sosem láttam még ilyen szépet, mint ő. Miért jártam olyanokkal, akik nem is tetszettek igazán? Olyan buta voltam. Persze a valódi kincs elvesztése iszonyú fájdalom. Milyen nehéz úgy élni, hogy az ember ne féljen örökké a veszteségtől! És pont a veszteségtől való félelmünk az, mely által elveszítjük a boldogság lehetőségét.

Sajnos túlontúl fontos nekünk mások véleménye. A környezetünkben lévők hangjai nagyon hangosak, elnyomják a szívünk hangját. Biztos vagyok benne, hogy a család, a barátok, mindenki jót akar. Féltésből, aggódásból beszélnek. De valójában csak mi tudhatjuk, nekünk mi a jó. Ha ma véget ér, nekem akkor is megérte. Több szeretetben volt részem néhány hónapig, mint a házasságom sok éve alatt bármikor. Több szeretetet tudtam adni, mint valaha. Megismertem saját képességeimet, hogy milyen hatalmas bennem az odaadás. Hegyeket tudnék megmozgatni. És ez boldogsággal tölt el.

Néha arra gondolok, nem akarok több gyereket, de ha ő akarna, mondjuk öt év múlva… hét év múlva… és szeretne engem…. úgy igazán... én szülnék neki. Aztán megszólal az ébresztőóra… Felocsúdok, és ő már talán el is tűnt az életemből. Érzem az állandó vívódását. Érzem az őszinte szerelmét és látom a félelmeit. Nem érdekelnek az észérvek. A logika. Vakon repülök, mint egy bolond. Másképp esélyem sem lenne…”