horoszkóp
shutterstock 374177398

A 6. randi után már nem bírtunk magunkkal

2016.07.03. 19:31

A Másik fiókomból... és a 3 férfi, aki kegyetlen hirtelenséggel szakított című posztok után kicsit megnyugodtam, hogy nem csak én járok hasonló cipőben” – kezdi beszámolóját az alábbi levél beküldője, akinek a Soma álnevet adtuk. Soma két legutóbbi kapcsolatának történetét foglalja össze az alábbi néhány bekezdésben, mindkettő egy-egy szórakozóhelyen kezdődött, illetve az első már előbb... De természetesen nem meséljük el előre az összes fordulatot, csak szólunk, hogy az ön levelét is várjuk a Randiblog e-mailcímére, és át is adjuk a szót Somának.

Nem vagyok az a túlzottan pasizós, de ha megtetszik/tetszett valaki az utóbbi időben, megtanultam a legjobb módszereket, hogyan is adjam a tudtára. Régen rettenetesen szégyenlős voltam, és mindig a férfiak első lépésére vártam, holott ez már rég megszűnt, egy álom…

Természetesen nálam is hasonló a forgatókönyv, mindig azok tetszenek meg, akik elérhetetlenek vagy legalábbis idővel kiderül, és akiknek meg én tetszek, valahogy abszolút nem érzem ugyanúgy.

Most az elmúlt hónapokban valami kabalanőnek érzem magam. Az elmúlt 2 évben hosszú kapcsolatból kilépett férfiakkal hozott össze a sors. Az első egy értelmes, helyes, 30! körüli orvos volt. Elég furcsa volt a megismerkedésünk, mert azon a bizonyos applikáción keresztül kezdtünk beszélgetni. Már akkor sem tulajdonítottam sokat a dolognak, mert már azóta túl voltam néhány ilyen találkozáson, és eléggé csalódtam (pl. hogy a pasi másról sem tudott beszélni, csak a szexről, úgyhogy már pofán röhögtem és otthagytam, a másik lelki sérült, azt se tudja, milyen világban él). Az orvos, akivel megismerkedtem, valahogy a sors is úgy akarta, hogy összekeveredjünk az életben is. Sose beszéltünk meg talit se, egyszer csak egy szórakozóhelyen találtuk egymással szemben magunkat. Ő sejtette, ki vagyok, én nem. Vicces szituáció volt, de utána felelevenítette az appos beszélgetéseinket és beugrott.

Onnantól kezdve elindultunk a randizások, találkozgatások hullámán. Úgy éreztem, működött minden, egy hullámhosszon voltunk stb. Csak aztán kiderült időközben, hogy nem is olyan rég egy elég hosszú kapcsolatból lépett ki (együtt is éltek), mondom OK, még nem ásom el a dolgot itt, hiba volt... Egyszer csak azon kaptam magam, hogy eltűnt, nem ír, nem válaszol. Totál, mint akit kitöröltek egy könyvből. Természetesen hiába kérdeztem, mi volt a probléma, azóta se kaptam választ, gyerekes. Nemrég rám írt – kb. 1 év után –, elkezdtünk újra beszélgetni, persze kiderült hogy „visszamenekült” az exhez, akivel már egyszer újra próbálták, de most megint úgy tűnt, hogy megpróbálják. Szóval én megértem a párokat, akik újra próbálják egyszer, de aki már többször, attól egy kicsit behányok. Inkább meghazudtolják magukat, csak élnek a jó meleg szarban, ahelyett, hogy megbeszélnék, elválnának útjaik és próbálnák a boldogságot keresni, mintsem hogy elcseszik… Mindegy, itt le is zártam ezt a történetet, mert ahogy hirtelen újra felbukkant, annyira érdektelenné vált számomra, hogy pont jó, hogy így alakult.

Viszont a legutóbbi Nagy Ő-vel – vagy legalábbis én azt hittem – hasonló, vicces szituációban találkoztam. Tény, ami tény, szeretek kikapcsolódni, szórakozni, jól érezni magam. Természetesen őt is egy szórakozóhelyen ismertem meg, de oly módon, hogy mikor odajött hozzám és leszólított és beszélgetést akart kezdeményezni, szó szerint nemet mondtam neki. (Ne kérdezzétek, én se értem miért.) Csak aztán kb. 5 perc elteltével valami hihetetlen érzés fogott el, s akkor tudtam, hogy meg kell keresnem. Amikor már mindenfelé körbenéztem és sehol nem találtam, egyszer csak ott termett előttem, mint a filmekben, kb. 3 percig csak néztük egymást és mosolyogtunk, s innen kezdődött. Egész éjszaka, míg haza nem tértünk, együtt voltunk, beszélgettünk, jókat nevettünk, JÓL éreztük magunkat. Aztán az est végén, telefonszámcsere után elbúcsúztunk és mindenki hazament.

Nem sok reményt fűztem hozzá, hogy keresni fog, el is engedtem másnap délután. Aztán este mégiscsak kaptam egy üzenetet tőle, hogy nincs-e kedvem folytatni hétfő este a beszélgetést egy kávézóban. Úgy voltam vele, miért ne, szeretek ismerkedni, meg akartam ismerni, így adtam egy esélyt az egésznek.

Bármennyire hihetetlennek tűnt, tökéletes volt a találkozó, a végéig. Úgy érezte, el kell, hogy mondjon valamit. (Már akkor sejtettem, hogy ex van a dologban.) Természetesen ő is egy hosszabb kapcsolatból lépett ki és „nyalogatta sebeit”. Amikor ezt így elmondta őszintén nekem, akkor rögtön azt mondtam, hogy lehet, hogy nem kellene erőltetni ezt a randizás dolgot. Ettől függetlenül ő erősködött, hogy márpedig már 3 hónapja szakítottak, épp lakást keres stb, és mindenképp megszeretne ismerni. Mondtam neki, végiggondolom. Persze gondolkoztam, de nem vittem túlzásba. Tetszett, jól éreztük magunkat, minden annyira magától működött, semmi klixklax, így belementem a további randikba. Körülbelül a 6. randi után már nem bírtunk magunkkal, hihetetlen erős volt a vonzalom, meg úgy minden közöttünk, megtörtént, aminek meg kell. Minden szép és jó volt 1,5 hónapig!

Amikor is arra lettem figyelmes, hogy a kezdeti heti 3x találkozásaink leredukálódtak 1-re, vagy még annyira se. Az üzenetváltásaink, amelyek eddig izgalmasak, érdekesek, érzelmekkel teli volt, felváltotta az üresség. És mindezt egyik hétről a másikra. Már előre leszerveztem egy jó kis programot, és akkor volt teljesen érezhető, hogy valami nem stimmel, ő is látta rajtam, hogy zavar valami. Végül megkérdeztem, miért is van ez most így, hogy a heti 1 találkát is alig tudjuk összehozni, holott eddig ment? Tény hogy elég zűrös időszaka volt, de igyekeztem tolerálni, támogatni és mindig felajánlottam a segítségem neki mindenben. (De ezek a zűrös dolgok is már javarészt lezajlódtak.)

Végül ezt kaptam: jelenleg ennyi időt tud rám szánni. Többet nem tud nyújtani. Ez kicsit pofán vágott. A testem teljesen elnehezült, elkezdett remegni, és könnybe lábadtak a szemeim, és erre alig tudtam bármit is mondani. Legszívesebben felborítottam volna az asztalt, és leöntöttem volna a pohár borommal, nem ez történt. Addigra már fülig belé zúgtam, elég hihetetlen, de sajnos van ilyen. Rosszul estek a szavak. Nem értettem, hogy alakulhatott így, mit ronthattam el. Csupán akivel jól érzem magam, szeretem a társaságát én valahogy időmet szakítom a másikra, mert JÓ vele és szeretek vele lenni. De soha nem mondanék ilyet olyannak, akiért elvileg odavagyok.

Hagytunk magunknak gondokozási időt, persze akkor is alig váltottunk üzeneteket, totálisan leépítette, ami volt is. Végül együtt ebédeltünk, s ott akkor feltette a kérdést, mi legyen, megerősítette, hogy továbbra se tud ennél többet nyújtani, de ez nem biztos, hogy jó lesz nekem stb. Mondtam neki persze, hogy rohadtul nem jó, mégis mit gondol? (Én nem mondtam ki, direkt, ha megkavarta a szart, igenis legalább legyen annyi gerincesség benne, hogy mondja ki, ennyi volt és kész.) Megtette, hazavitt és egy búcsúcsókkal és egy mondattal váltunk el: a sors majd úgyis összehoz minket, ha akarja.

A vicc az, hogy egy hónap múlva szilveszterkor éjfél után azt a fogadalmat tettem, hogy soha többet nem akarom látni és hallani felőle, meg csak úgy kértem Istent, hogy semmiképp se terelje az utamba. Persze totálisan meghallgatott a Jó Ég és pont véletlenül egy szórakozóhelyen kötöttünk ki. (Pedig nem mozgunk egy körökben, nagyon nem.) A pultnál álldogálok és egyszer csak jön mellettem és rámnéz, ránézek és a szívem ennyire még SOHA nem dobogott és a szemeim ismét úsztak. Most komolyan, kell ennél több? Sajnos pont észrevett és sajnos pont megállt. El se tudtuk egymást engedni, mintha először találkoztunk volna. Végigtáncoltuk az estét, beszélgettünk, mosolyogtunk, nevettünk, hihetetlen este volt, és hihetetlenül zártuk az évet. De csak egy éjszaka volt, utána megint maradt minden a régiben és én próbáltam újra nyitni felé, de részéről csak ennyi volt. Hisz azóta megint teljesen eltűnt.

Egy 30 feletti férfitól pedig már elvárható lenne, hogy normálisan, kommunikálva elmondja gondját, baját egy nővel kapcsolatban. Tudjátok, mennyivel egyszerűbb lenne? Tudjátok, mennyi keserves, gondolkodós órától szabadítanátok meg a nőket? Miért kell ezt tenni? Miért nem lehet őszintén a pofánkba vágni azt, ha valami nincs rendben/nem tetszik? Miért kell eltűnni egyik pillanatról a másikra? Miért nem lehet nőként bánni velünk?

Ez az, amit sose fogok megérteni, hogy miért ilyen gyávák a férfiak. Most kifejezetten a 30 felettiekre mutogatok, tipikusan az a kor, amikor úgy érzik, ők a világ urai és bármit megtehetnek. Szóval így érzem magam 26 évesen. Amúgy szép, okos, csinos, igényes és sportos nőnek tartom magam, és a környezetem visszajelzése is ez. Szeretnék végre olyasvalakit találni, aki nem csak a szexért (számomra szeretkezés) tart és nem csak a testem érdekli, hanem a belsőm, hanem aki vagyok, minden egyes hibámmal, nem hibámmal együtt. Úgy érzem, ez a világ már nem erről szól…

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.