Odáig tökölődtem, míg kiszedte belőlem, hogy ki vagyok

„Üdv a Randiblog olvasóinak! Vajknak hívnak. Azért teszem fel itt a kérdésemet, mert más oldalakon ritka a komoly ember, és itt remélhetőleg kapok választ, emellett pedig kiöntöm a lelkem az internetnek” – Vajkot természetesen igazából nem így hívják, csak mi adtunk neki álnevet, amikor úgy döntöttünk, hogy az ő levele sem maradhat ki a Randiblog levelezős rovatából.

Elsősorban azért nem, mert leír két kisebb történetet is arról, hogyan alakultak a dolgai egy-egy lánnyal, aki megtetszett neki. Másodsorban pedig azért nem, mert egy olyan egyszerű és fontos kérdést tesz fel ő annyira direktben, amit és ahogy nekünk még sose jutott eszünkbe tárgyalni. Ön mit válaszolna Vajknak? Mindenképpen írjon nekünk ön is, a Randiblog e-mailcímére várjuk a levelét!

„Maga a kérdés elég szánalmas:

Huszonéves vagyok és még sosem volt senkim. A miértjéről könyveket tudnék írni, úgyhogy most inkább nem fejteném ki az okát. Legyen elég annyi, hogy a családi körülményeim (szülők, testvérek, stb) nagyon rosszak voltak mindig is, és ezen kívül is ért elég rossz, nem vagyok egy diplomás, gazdag ember, és hát nyilvánvalóan se jóképű, se jó testű nem vagyok.

A miért egyik részét azért leírom: Mindig is szerelmes típus voltam. Könnyen beleszerettem egy lányba, ha tetszett, kedvesen bánt velem (mert ilyesmi nem vett körbe gyerekkoromban), és még valami pluszt is megláttam benne. Ilyenkor aztán mindig csak Ő létezett, mást senkit nem láttam. Csak egy gond volt mindig: én nem kellettem senkinek. Az egész középiskolai időszak alatt már akadt 4-5 érdeklődő. Azóta meg csak szükségből járok el otthonról, így nem igazán lépek kapcsolatba az emberiséggel. Abból a néhány lányból ketten érdeklődtek felőlem komolyabban, ami annyit tesz, hogy 2-3 alkalommal beszélgettünk Facebookon a személyes találkozásokon kívül. (Személyesen csak a suli miatt futottunk össze.)

Egyikük sztorija a következő nagyon röviden: Láttam a lányon, hogy bejövök neki. Kedves, humoros, okos, szép lányról van szó egyébként. Igazából kb. 3 éve (vagyis 3 éven át) próbált szemezni velem, de én nem is mertem ránézni. Annyira lekaszáltatták velem az önbizalmamat, hogy nem mertem a gyengébbik nemhez közeledni. Konkrétan attól féltem, hogy kinevetnek ők is, ahogy mindenki más. Szóval kezdtük egyre jobban megismerni egymást, párszor beszélgettünk, amikor is egy ilyen trécselés után véletlenül megláttam a barátjával, aki nálam láthatóan lazább volt, jobban nézett ki, stbstb, és akivel a mi ismerkedésünk közben jött össze. Egyszóval nem tudtam semmivel lenyűgözni még annyira sem, hogy legalább esélyt adjon nekem és lelassítsa a dolgot a másik sráccal. Odatettem magam, amennyire tudtam, de egész egyszerűen nem voltam elég neki.

A másik lánnyal másképpen alakult, és erre már egy cseppet sem vagyok büszke. Sőt, tudom, hogy férfiatlanul viselkedtem: Már 1-1,5 éve ismertem ezt a lányt, őt megint csak a közös buszozás által ismertem meg. Ez az 1-1.5 év alatt nem figyeltem fel rá. (Nem is emlékszem, hogy mi indította be köztünk ezt az ismerkedős folyamatot.) Kezdtünk kicsit összeismerkedni, összerázódni, már majdnem szerelmes is voltam belé. Mégis valami rossz érzés fogott el, amikor eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg össze kéne vele jönni. Pedig nagy valószínűséggel ő is benne lett volna.

És bár nem tudom, hogy szerelmes is voltam-e belé, vagy csak egy fellángolásról volt szó, azt mindenképp neki köszönhetem, hogy miatta szerettem ki egy másik lányból, akibe „menthetetlenül” szerelmes voltam már 2,5 éve viszonzatlanul. Végignéztem, ahogy összejött egy-két-há' másik sráccal, ami megint csak nem esett túl jól, ami miatt még nehezebb volt ez a 2,5 év, de ez a lány kitöröltette belőlem még az emlékét is a korábbi lánynak. Kb 4-5 hónapja méregettük egymást, jókat nevettünk együtt, bókolgattunk egymásnak, és tökéletes volt az összhang köztünk. Nem kell azt hinni, hogy elhívtam randira. Mert nem így volt.

Az már csak hagyján, hogy az akkori legjobb barátom is össze akart jönni vele, nem miatta tettem csúnya dolgot. Magam miatt kezdtem flegmázni szegénnyel, megszakítottam vele a kapcsolatot, és nem beszéltem vele többet. Amikor körbenéztem magamon, megláttam, hogy miként bántak velem az emberek, miken kellett eddig keresztülmennem, és mi vár rám a jövőben. Vagyis azt, hogy vagyok-e valaki. Hogy megérdemlem-e őt. Jól láttam, hogy nem; mostanra bebizonyosodott. És örülök, hogy őt kihagytam mindebből.

A történet ott zárult le, amikor 3,5 év múlva, vagyis idén februárban ráírtam álnéven, és szerelmet vallottam neki. Nem próbáltam felszedni (ezt a szót utálom), és meg se kérdeztem, hogy lehet-e köztünk valami. Csak azt akartam, hogy tudja, mi a helyzet. Odáig tökölődtem, míg napokkal később kiszedte belőlem, hogy ki vagyok, pedig ezt el akartam kerülni. A végén pedig azt írta, hogy mi igazából nem is ismerjük egymást. 2-0. Megint ugyanaz, mint a másik lánynál. Belőle se váltottam ki túl sok mindent, ezért jött össze a másik sráccal, bár az, hogy így elfelejtek valakit, még nekem is erős egy kicsit, de megértem. Azóta is remélem, hogy elfelejtette, hogy írtam neki.

Szóval a kérdésem ismét:

Mindenki válaszát örömmel fogadom, mert számomra teljesen ismeretlen az egész. Milyen érzés szeretni és viszont szeretve lenni?  Én még csak a feléig jutottam el, és nem tudom, milyen szeretni olyasvalakit, aki téged is szeret.”