Addig hagytuk el az ágyat, amíg a pizzaszállítmányt átvettük

„26 vagyok. Majdnem 10 évig kibírtam, hogy ne legyek betegesen rákattanva egy fiúra, de ez most mégis új, mert már nem 16 vagyok. Mi a franc, hát a tapasztalataim és a fogadalmam, hogy soha nem alázkodom meg még egyszer senki előtt...?” – két nagy szerelem története olvasható alább, az első felvonás a rövidebb, a második a lényeg.

A levél beküldőjének a Larina álnév jutott (ez a Hilária név egyik változata egyébként), és Larina megkapó őszinteséggel számol be az eseményekről és az érzéseiről. Ráadásul azt mondja, lehet, hogy pont ez az őszinteség az, ami ekkora mennyiségben nem tett jót a kapcsolatainak, de hogy ez tényleg így van-e, ezt inkább döntse el ön, ha elolvasta a teljes levelet! Aztán ha kedve támad, írjon nekünk ön is a Randiblog e-maicímére! Az ön történetére is kíváncsiak vagyunk!

„16 évesen bizonyos szempontból több eszem volt, nem ringattam magam hiú ábrándokba, hanem azért voltam más srácokkal, persze Őszinte Kisasszony (aki úgy őszinte, hogy nem számol el 10-ig, mielőtt dumál) őszinte volt velük, és megmondta, hogy semmi komolyat nem akar.

Önmagam teljes, feltétlen felajánlása a rossz embernek a közös pont a két történetben.

Annyira nem akartam soha a hülye játékokba belemenni, olyan „azt kapod, amit látsz” típusú ember voltam mindig. Szóval én 19 éves koromig teljesen szerelmes és (érzelmileg) hűséges voltam valakihez, aki néhány morzsát dobott magából nekem, mondjuk rá is biztos a frászt hoztam a „de akkor is beszéljünk róla, és mondd meg az igazat” programajánlataimmal.

Aztán egyszer az ágyamon ültünk, és mondott valami borzasztó nyálasat a csillagokról, és életünkben először, három év várakozás után magához húzott és megcsókolt. Majd közölte, hogy többet inkább ne találkozzunk. Én, mint valami hűséges eb, elkísértem a villamosmegállóig és színpadiasan néztem a távozó szerelvény után. Akkor láttam utoljára.

Azt hiszem, ez mély nyomokat hagyhatott bennem, nem is volt semmifele komoly kapcsolatom azóta sem. Valószínűleg miattam is, nem vagyok egy könnyen szelídíthető típus, plusz van bennem nemi diktátori hajlam, és néha elég alpári tudok lenni.

És akkor rengeteg kalandozás után, mert hát a hormonjaim sosem nyugodtak, megismertem a 26 éves kori szerelem-tárgyamat. Legelső alkalommal éreztem azt a mindent elsöprő fizikai vonzalmat, amit még soha. És meg is nevettetett, és elmondta hogy mennyire elbaszott! Egyenes út a szívemhez.

Körülbelül két hónapot randiztunk az első felvonásban, majd mivel borzasztó megbízhatatlannak bizonyult (órás késések, utolsó percben, sőt azután lemondott randik (a frusztráló fölösleges borotválkozás, ugye), napokig eltűnés), úgy döntöttem, hogy bármennyire is vele a legeslegeslegfantasztikusabb a szex, nem kínzom magam. Pár annyira szánalmas próbálkozása volt ezek után, hogy én, mivel a hibáim ellenére azért az értékeimmel is tisztában vagyok, inkább nem reagáltam.

Pedig annyira szenvedtem, meg új helyre is költöztem, mert úgy gondoltam, nem normális, hogy egy ilyen kis kaland ennyire mélyen érint, és mélyebben kerestem a problémát. A munkába temetkeztem, egészséges kajákat főztem és sokat edzettem, sőt elmentem másokkal randizni. Borzasztóak voltak. Majdnem rávettem magam, hogy lefeküdjek az egyik sráccal, de a céltól kb. 10 méterre fejvesztve visszarohantam oda, ahonnan jöttem.

Azon a hétvégén, amikor a barátaimmal épp az erkélyen borozgatva ünnepeltük az új lakást, három hónap után újra írt. Akkor már majdnem teljes biztonsággal gondoltam, hogy túl vagyok rajta. Ennek örömére újra fejest ugrottam az egészbe, pedig senki nem taszigált a startkőről. Igazából most sem volt lenyűgöző a próbálkozás, de én annyira ki voltam rá éhezve, hogy egy kávé után meginvitáltam lakásnézőbe. Igen, persze. Péntek estétől hétfő reggelig addig hagytuk el az ágyat, amíg a pizzaszállítmányt átvettük, meg néha zuhanyoztunk, de azt is együtt.

Aztán hétfőn este, amikor már lebeszéltem magam újfent az egészről, felhívott, és elmondta, milyen napja volt. Másnap már reggel megkérdezte, hogy sétálunk és kávézunk-e egyet délután. Véletlenül megint a lakásom felé irányítottam a lépteket. Nahát.

És két hónapon át szinte minden nap találkoztunk, és imádtam az egészet, mert én kontrolláltam. Nem húzott bele úgy a csőbe, mint akkor, amikor negyedannyira sem volt lenyűgöző és törődő. Eljött a szülinapomra, találkozott a barátaimmal, tervezett velem.

Aztán persze meglágyult a szívem. Gondoltam, hogy nahát, ez mégse akkora pöcsfej, mint először hittem. És akkor jöttek az elvárásaim…

Megbukott egy vizsgáján, mondtam neki, hogy jöjjön át, persze ő egy férfi, nem szenved előttem, nem jött, de azért küldött egy szuicid hangulatú SMS-t, amitől komolyan aggódni kezdtem. Többször hívtam, de ki volt kapcsolva. Másnap azért csináltam a dolgom, és mivel nem hallottam róla, megszerveztünk egy kirándulást másnapra a barátaimmal, de egész nap a bőgés kerülgetett, ám nyomulni se akartam, megértvén, hogy egyedül akar lenni. Ő este írt, hogy megiszunk-e valamit. Felhívtam és kérdeztem, hogy mégis mit csinált egész nap, és azt mondta, hogy a barátaival sétálgatott és úgy általánosságban tök jó napja volt.

Lila gőz. Annyit mondtam, hogy inkább másnap találkozzunk. Át is jött este, hozta vigyorogva az üveg rozét, aztán elég hamar leolvadt a mosolya. Leültettem a kanapéra, és elmagyaráztam neki, hogy erre nem vagyok hajlandó, mert fontos nekem és ezt nem szarhatja telibe. Basszus, mint egy zavart óvodás! Vörösek voltak a fülei és a pólójával babrált.

És az előző nőjével gyereket akart. Úristen. Hál’ Istennek a csajnak volt annyi esze, hogy meggondolta magát.

Innentől kezdve megindultunk a lejtőn. Feltette a régi lemezt, nem keresett, kb. kétszer találkoztunk, és egyszer sem volt hajlandó átjönni vagy áthívni. Aztán felhívott részegen egy csütörtök délelőtt, hogy menjek át hozzá az ebédszünetemben. Nem éltem a lehetőséggel. Aznap délután 5-re beszéltük meg a találkozót előző nap, de már akkor tudtam, hogy semmi nem lesz belőle. Aztán nem vette fel a telefont, hanem jött valami gyenge kifogással, nekem meg bedurrant az agyam, és olyan cifrán küldtem vissza az édesanyjába, ahogy nem kellett volna. Egyszerűen sem megérteni, sem elviselni nem tudom a sunyítást és a megbízhatatlanságot, arról nem is beszélve, hogy én is voltam már részeg reggel, de ez 29 évesen igen gáz.

Itt, ugyan nem túl szép, de vége lehetett volna, de engem nem abból a fából faragtak, hogy értelmes döntéseket hozzak.

Borzasztó depresszióba zuhantam, sem másra gondolni, se másról beszélni nem voltam hajlandó, könnyeztem munkában, a moziban, edzés közben, a kocsmában, ébredéskor, zuhanyzás közben… Közben pedig folyamatosan beszéltünk, igaz, csak SMS-ben, én egy ugye, mert nem játszom játékokat, minden könnyemről bőszen tájékoztattam.

Arról is szóltam, hogy még önmagamat sem kívánom rajta kívül, nemhogy egy másik férfit, és hogy ez roppantul aggaszt. De most komolyan, több, mint két hónapja még csak magammal sem volt egy jó estém. Rákerestem, hogy mi a teendő, ha szexuális függőségben vagyunk az exünktől, de csak férfiak vetették fel a témát. A nőkkel nem szokott ilyen megtörténni?

Könyörögtem neki, hogy zárjuk le, legalább küldjön el a francba, ne reagáljon és ne is kezdeményezzen beszélgetést. Erre azt mondta, hogy oké, de aztán pár óra múlva hozzátette, hogy milyen borzasztó, hogy én erre kényszerítem (komolyan ennyire át akarja tolni a felelősséget másokra minden egyes tettéért?), ebből persze megint lett egy vita, és azt a konklúziót vonta le, hogy bármennyire is élvezte, az volt a hiba, amit elkövetett, hogy túl közel engedett magához. Ezen három napig sírtam, de nem válaszoltam.

Most már két hete nem beszéltünk, a főnököm még nyaralni is elküldött, csak szedjem már össze magam, úgyhogy kénytelen vagyok. Pedig esküszöm, szívem szerint a küszöbén a térdébe akaszkodva könyörögnék neki csak még egy éjszakáért.

Arra is gondoltam persze, hogy az a kétségbe ejtő reakcióm, hogy életemben először nem egy másik férfi ágyába szaladok, csak annak a jele, hogy végre érettebben kezelem a helyzetet és szembesítem magam a saját, fent említett problémáimmal. Úgy döntöttem, kivárom inkább egyedül, hogy visszataláljon hozzám a libidóm.

Nyavalyoghatok, hogy nem értem, és hogy mennyi kérdésem lenne, de minden válasza újabb kérdéseket vetne csak fel; meg arról is, hogy hol a lezárás, de azt hiszem, azt magamban kell elintéznem.

Csak ne lenne ilyen borzasztó nehéz. És rettegek attól, hogy megint megkeres.

Csak egy kérdés: normális vagyok?”